Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
A csizmák alatt sikongó ártatlanokba belevegyül saját sikolya, tisztasága is... József Attila a hű eb (kutya, farkas, ordas, kos, sakál), ö az a bizonyos társ, aki a Majd megöregszel című versben vén ebként települ a saját helyére, a Nagyon fájban pedig a kerék alá, vagyis szintén a saját helyére, ha történetesen vonatkerékről van szó... Ehhez a képhez kapcsolódnak szorosan a tehervonatok, amelyek a 20. versszakban terhüket viselő nőkké válnak, pontosabban a XX. század elvetélt, síró Gaiáivá (Attilán éppen a „világvonat kereke”)... Nemcsak József Attila, az egész emberiség feje felett ott tolat az a bizonyos tehervonat, minden épet összetörvén... A férfiak egymástépése, a lovak, bikák kiherélése, mind, mind szinkronban vannak József Attila „kivetettségével” is... A halak is József Attilával együtt kapják be azokat a bizonyos halálhorgokat a jég alatti „világfebruárban” (Halak-korszak)... Az elevenek pedig valamennyien együtt égnek József Attilával a kertben, vadon tájban, a Halakkal szemben, vagyis a világaugusztusban (Szűz-tűz)... (A 24-25. versszak szépen „kirajzolja” a haláltengelyt.) A Nagyon fáj tehát személyre szabott József Attila-i fájdalom, világösszeomlás és kozmikus léptékű apokalipszis. Ezt látszik igazolni az ún. nézőpont, nézőpontok kiválasztása. Az első versszakokban az ún. önmegszólítás érhető tetten (mint a Tudod, hogy nincs bocsánat című versben). A költő második személyben önmagát szólítja meg. A későbbiekben aztán megjelenik az én is (egyes szám, első személy), az ő, a mi, a ti, egyedül csak a többes szám harmadik személy (ők) marad ki a sorból. Ez az állandóan változó nézőpont adja meg a vers totalitását, ettől érezzük azt, hogy amikor József Attilának fáj, akkor a mindenségnek fáj... De eredeztethető-e vajon ez a „fáj” máshonnét? Lehet, hogy egy fától kellene elindulnunk? Szántó Judit visszaemlékezéseiben leírja Attila egyik álmát: „...Attilát álmában nehéz sírás rázta. Magához térítettem, aztán szaggatottan elmondta álmát: »Egy erdő közepén odvas fa vagyok, se menni, se kiáltani nem tudok. [Gyömrői] Edith sétál a fák körül, tenyerében pénzt csörget, nevemet mondja, éneklő hangon: Attila, Attila...«”108 Nem úgy tünik-e, hogy ez a menni, kiáltani nem tudó odvas fa (amely talán rokona Csontváry cédrusainak) ismétli minduntalan a vers refrénjét: „fáj”? 108 Szántó Judit i. m. 146. 137
