Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
a Nap kábít, természetesen ismét maga Attila, még közelebbről a fény, akit rettent az álom, értsd: sötétség... A kultúra és a ruha kapcsolatát már többször ecseteltük (pl. a Jocóhoz írt versben is). A kultúra József Attilánál maga a költészet, amely nem más, mint a poéta , jel-meze”. Ha ez lehullik róla (pl. az „Edit-féle analízisben”), akkor maga is profánná válik (mint pl. a Szabad-ötletek jegyzékében, amely akkortájt született, mint amikor a Nagyon fáj). A Nagyon fáj című verset viszont igazi költő írta, és nem kizárt, hogy a „nyersanyagot” a Szabad-ötletek jegyzéke jelentette. Úgy is felfoghatjuk, hogy a Szabad-ötletekben József Attila „ruhátlan”, meztelen, „be nem avatott énje” jelenik meg, vele szemben a Nagyon fáj ugyanennek a „nyers-anyagnak” a szublimátuma, szakrális kvintesszenciája... A 41. sor (14. versszak) dobálódzó halála már egy mindent elsöprő világ összeomló képét vetíti elő. Közel vagyunk a vers azon pontjához, ahol már réges-régen nem Attila és Edit személyes ügye, de nem is Mária (Kisboldogasszony) és Jézus viszonya áll a fókuszban. A segélykérés („Segítsetek!”, 17. versszak) már egy apokalipszis, egy „világvetélés” jaj szava, tetemrehívás, és egyben áldozathozatalra való felszólítás is. Eddig a segélykiáltásig a vers folyama sok párhuzamot mutat az Oda folyásával: itt is, ott is egyfajta ráközelítés, bejutniakarás, eggyéválás, feloldódás, sőt feloldozás látszik megvalósulni. Míg azonban az Ódában ez a „bentiét” az anyaméh „őstengerének” ideális világát, vagy ha úgy tetszik, a földi paradicsom vagy a mennyország eszményiségét sejteti az öntudatlan örökkévalóságig, a homályló északi fényig, a belső Napig, majd ebből a „fix pontból” indítja meg a szülést (saját megszületését) az utolsó három versszakban (a Mellékdaltól most eltekinthetünk), addig a Nagyon fájb&n kilenc, igen fájdalmas, félelmetes strófát szentel a vetélésnek, amely nemcsak a sajátja, de egyben magának a világnak az abortálása is. Az első rész (az első 16 versszak) kettős terhe, páros kínja még a „természetes” terhességet, születést, szülést érzékelteti, ami viszont ezután következik, az egy művi magzatelhajtás: az öntudatlan örökkévalóság, a homályló északi fény, a Nap megszületése alakul át kozmikus, égiföldi vetéléssé, elvetemüléssé... A 20. versszakban aztán konkrét formát is ölt a terhüket viselők elvetélése. Ez a bizonyos második része a versnek (tehát a ,,Segítsetek!”-től) keltheti azt a látszatot, hogy József Attila átkozódik: ha őt (úgymond) 134
