Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
Magány Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes bársony-penész pihézze melledet. Nézz a magányba, melybe engem küldesz. Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet. Száraz homokként peregjen szét arcod, a kedves. S ha cirógatnál nagyon, mert öled helyén a tiszta űrt tartod: dolgos ujjaid kösse le a gyom. Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kívánság. Meg se rebbennél, ha az emberek némán körülkerülnének, hogy lássák: ilyen gonosszá ki tett engemet. Ez a bizonyos szembe ültetett (egészen pontosan: léptetett) bogár a kulcsa a költeménynek. Nyilvánvalóan már a jelenlétével is zavatja a látást (mindent eltakar), de valószínű, hogy József Attila nemcsak ezt várja el tőle, hanem azt, hogy megcsípje, és ezzel megvakítsa azt, aki különben sem látja, amit (akit) látnia kellene. Eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy a vak csak „befelé lát”, és az a „be” látás előbb-utóbb belátás, vagyis megvilágosodás lesz. József Attila azonban nem adja ilyen olcsón. Az első sor utolsó szava, a zöldes ugyanis vonatkoztatható a bogárra is meg a második sor bársony-penészé re is, amely a mellet pihézi. És most jön egy látszólag nem ide illő idézet, egy kis közjáték a „Vágó Márta korszakból”: Miért öltöztet ilyen kihívóan az anyád, ha így nevelt, hogy nem tudsz feljönni hozzám? (- kérdezi József Attila Vágó Mártától - H. I.) (...) Kérdőn néztem rá. Ujjával a sima kis mellzsebben csillogó lapos gyöngyházgombra mutatott. Ez a sima kis angol gomb, amilyen minden iskoláslány ruháján is oszokott lenni, fénylett a tűnő napfényben. - Ez tűrhetetlenül ingerlő - mondta -, miért kell a mellbimbót így megjelölni?”95 Vagyis Vágó Márta kihangsúlyozott, csillogó két mellbimbója, mint egy ragyogó szempár keltette fel Attilában a vágyat. És valóban a női Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak öröme az lesz, hogy körbe forog, te meg rápislogsz, míg körülhasalnak telibendőjü aligátorok. Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon, látom a szemem; rám nézel vele. Halj meg! Már olyan szótlanul kívánom, hogy azt hihetném, meghalok bele. 95 Vágó Márta i. m. 67—68. 120
