Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”

Nem gondoljuk (bár sohasem lehet tudni), hogy József Attila utánanézett volna Gyömrői Edit születési adatainak, és ebből vonta le magának azt a tanulságot, hogy „itt és most” éppen Edit az igazi, őt kell szeretnie, mindenáron (akár mindkettejük élete árán is). A „papírforma”, de mondhatnék írást is, mégis beteljesedett, és ez az oka annak, hogy az a „páratlan nász” a szinkronicitás révén mégis elnyeri misztikus valóját.

Minden jel arra vall, hogy Gyömrői Editnek sem „esett le a tantusz”, fogalma sem volt arról, hogy Attila iránta érzett szerelme nem csak egy egyszerű indulatáttétel, mint ahogy valószínűleg azt sem sejtette, hogy „betege” (azon túl, hogy) reá-(bele)vetítette az ún. rossz anya képét, egyben a Napba-öltözött Szűz Mária szerepét is ráosztotta, akarva-akaratlanul.

Mitikus szinten viszont sokkal összetettebb és ellentmondásosabb ez a „szerelem”, hiszen egyszerre van szó férfi és nő viszonyáról, de egyben anya és fia viszonyáról is: az istenanya és az istenfiú (fíúisten) viszonyáról. Fel nem oldható ellentmondás. Vagy mégis?

József Attila utazásának mostani állomása: Edit. Olyan közegben kell (szintén akarva-akaratlanul) mozognia, ahol analizálják, magyarán elemeire bontják, szétszedik, „feldarabolják”. Nem véletlen, hogy az „Editszerelem hozadéka” is olyan, amilyen. Egyrészről ugyanis ennek a kapcsolatnak köszönheti a világ az ún. Edit-verseket, másfelől viszont ezzel párhuzamosan születtek a „Szabad-ötletek”, ha nem is „közös”, de két ülésben (talán éppen „közös-ülés” helyett...). Míg azonban a verseket a költő írta, ti. az a bizonyos sokat emlegetett „hetedik”, aki a mindenséghez méri magát, vagyis a törvényes véletlen vezeti a tollát, addig a „Szabad-ötletek jegyzékét” az ember írta: az a bizonyos „szerencsétlen”.

„.. .a verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt írok.. .”93

A Szabad-ötletek jegyzékét tekinthetjük szabad versnek, szürrealista költeményeknek, kór-dokumentumnak, vagy aminek csak akarjuk, egynek nem tekinthetjük: mitikus tartalmú üzeneteknek. József Attila egyszerűen „kikapcsolta” azokat a „költői antennákat”, amelyekkel „be lehet fogni” a világmindenséget (itt még nem akarok kozmoszt mondani), ehelyett „szűretlenül”, mechanikusan (mint egy automata gép) hányta egymásra ezeket a most kivételesen nem szép szavakat, vagy hogy stílusosan fogalmazzunk: „fosta a szót”. Az „Edit nevű pályaudvar” váltói külön vágányra terelték a költőt, aki halhatatlan, és az embert, aki ha93 József Attila 1993. 30.

114