Varga József: Bennem a Muravidék. Esszék, tanulmányok (Dunaharaszti, 2010)

Bence Lajos: Létlelet

nyilvánulásának a szimbolikáját.

A halálmotívum lényegében nem a reális életalapot képviseli, inkább a költőben élő-mardosó gondolatok és érzéshullámok önmegnyilvánulásának kifejező eszközei. A felületes olvasót megtévesztő érzés- vagy elmúlás hangoztatás kettősséget rejt magában, hiszen Bence költészetében, egyéniségében éppen az ellenkező igény domborodik ki; az élnivágyás, a kiteljesedés, de mondhatnám azt is, hogy az érvényesülés vagy a megfelelő módon való affírmálódás vágya kilátástalannak tűnő, kuszáit világunkban.

Néhány versében az egyéni és az általános megfogalmazása ötvöződik a gyermekkor szelíd és gazdag élménymozzanatainak keserű felnőtt piruláival az ironikus érzelem és tapasztalat síkján, s a görcsgondolatokba kényszerített kínzótartalmak térhalmazaiban felszínre tör a költői lélek mélyéről vádoló vagy éppen önvádló forráshullámként a láttatni akarás esztétikummagja. A látva lássatok tudattörekvések, forgácsszilánkjai felhívó jelleggel utalnak a Nagy Élet ferde fonákságaira, az emberi közösségcsoportok begubózott gubanc korlátjaira és századunk elembertelenedett viszonyaira. Mindezt a líra sokoldalú, újdonságra törekvő, tartalomban és formában különlegeset és egyedit megteremtő összegzéssel valósítja meg némi malidéval és fölényeskedő árnyalattal, de talán találó élccel is.

Nem értékel vagy marasztal hangzatos ostorszó csapásokkal, csupán utal a tollat bérlők álnok jog- és létgyakorlására fundamentális figyelmeztetéssel. Tiszta esztétikum és humánumigényű tudatképét a pozíciókat hajszolok és szóvirágokat püfögtetők elleni látlelet-alapokra építi sajátos meglátással és eszközrendszerrel.

2