Varga József: A kétnyelvű oktatás Szlovéniában (Dunaharaszti, 2009)
A kétnyelvű oktatás Szlovéniában
oldással sem, hogy a tanulók írásos szlovén nyelvű munkájába a füzetekben zárójelek közé tesszük (vagy nem is tesszük!) az éppen esedékes és megfelelő szakkifejezéseket. Ezeknek a szótári, lexikális feltüntetéseknek semmi gyakorlati hasznuk nincs. Sőt, fölösleges időpocsékolás, ha ezek a „kiemelt” szakkifejezések csak a tanulók füzeteit illusztrálják és díszítik. A tanterv didaktikai útmutatása ennek az ellenkezőjét sugallja, követeli meg a tanároktól. A szakkifejezéseket írásos és szóbeli szakszövegeken keresztül kell érvényre juttatni, vagyis minden anyagrésznél, óraegységnél mindig a magyar szövegkörnyezetben kell jelentkezniük, illetőleg abban is. Ha számonkérésre kerül sor, akkor a magyar anyanyelvű (magyar nemzetiségű) tanulók képesek legyenek az anyanyelvükön történő ismétlésre, ellenőrzésre, vagy éppen az osztályozás céljából történő számonkéréskor a tananyag elmondására. Nem elégedhetünk meg azzal, ha a magyar anyanyelvű tanuló a szaktantárgyaknál szlovénul felel. A feleltetésnek, számonkérésnek, összefoglalásnak, gyakorlásnak és főleg az alkalmazásnak magyarul és szlovénul egyenrangú szinten kell megvalósulnia az oktatásban. El kell érnünk, hogy mindkét nemzet gyermekeiben egyenrangú oktatási rendszerben fejlesszük ki saját nemzetiségi jegyeiknek a megtartási igényét, vagyis szellemi és érzelmi téren egyik fél sem károsulhat, juthat hátrányosabb helyzetbe a gondolkodásukat, szókincsüket és anyanyelvi alkalmasságukat illetően. Úgy kell elsajátítaniuk a tananyagot mind a két nemzet tanulóinak, mintha egynyelvű, anyanyelvű iskolába járnának. Szükséges az egyenjogú és -rangú képzés teljes érvényre juttatása, hogy megfelelő ismeretalapot szerezzenek a tanulók az anyanyelvükön való továbbtanuláshoz. Nemzetiségünk azonosságjegyeinek a megőrzése és gazdagítása céljából nem fogadhatjuk el az olyan ér44
