Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért. A szlovéniai magyarság 70 éve (Győr - Lendva, 1994)

A szlovéniai magyarság rövid története (1919-1989) - A szlovéniai magyarság jogi helyzetének alakulása 1945 után

tisztségviselők, tanárok, akik között több kiváló íróember is akadt (pl. Horváth Sándor, Völgyesi József stb.), jobbnak látták a menekülést. A megtorlásoktól való félelem miatt néhány hazai tisztségviselő, tanár és jogász is elhagyta ezt a vidéket. Pontos adatok az .elmenekültekről nem állnak rendelkezésünkre, elég azonban a lendvai zsidóság példáját felhozni az arányok szemléltetésére, akik az itteni értelmiség java részét képezték. A statisztikai adatok szerint a lendvai magyar zsidóság Holocaust-vesztesége rendkívül nagy. A 220 internált közül a háború után mindössze 18 tért vissza szülőföldjére. Ezek közül is, a dachaui per és a hatóságok zaklatásai miatt, néhányan külföldre távoztak.1

A legnagyobb kár azonban mégis a lelkekben történt: a trianoni döntést követő huzavona, mely majdnem fél évtizedig tartott, némi reménnyel azért mégiscsak kecsegtetett az itt élő lakosság körében arra, hogy a határmeghúzást a józan ész győzelme és az etnikai határok tiszteletbentartása fogja követni. De most a döbbenet erejével hatott a felismerés, hogy nincs szabadulás ebből az áldatlan sorsból. Két lehetőség adódott: élni a helyzet parancsának engedelmeskedve, vagy elmenni! Ezt azonban természetesen csak egyénileg lehetett átélni, hiszen, mint mondottuk, politikai szervezkedésről csak az 50-es évektől beszélhetünk.

Az 1948-as események, a Kominform határozat szerencsére nem járt újabb vérveszteséggel a muravidéki magyarok részéről, mint az a magyarországi nemzeti kisebbségek esetében történt. Talán még segítette is az önszerveződést az, hogy 1949 júniusában a négy nagyhatalom párizsi konferenciáján Vasinszkij bejelenti - aligha kétséges, hogy az 1948-as határozat utőrezgéseként -, hogy országa nem támogatja többé a jugoszláv területi igényeket Ausztriával (Karintia) és Olaszországgal (Trieszt) szemben. Belgrád a magyarok (és más nemzeti kisebbségek) önszerveződését két szempontból is kénytelen volt engedélyezni. Egyrészt ez beleillett abba a jól kitervelt koncepcióba, mely azt az agyafúrt beállítást céloztd meg, hogy a jugoszláviai magyarnak jobb sora van az idegen ország kötelékeiben, mint saját anyaországában. „Nálunk nem volt Recsk, vagy ahhoz hasonlók - írja Matuska Márton az 1948 utáni vajdasági magyar viszonyokat elemezve -, egyetlen mérce volt, ami szerint elbírálták, hogy valakit táborba vagy börtönbe zárjanak, az pedig a Titóhoz való hűség. Ezen az alapon likvidáltak és börtönbe is zártak, meg is sanyargattak, tekintet nélkül a nemzetiségére, minden jugoszláviait, hacsak a legkisebb

1 A fasisztákkal való konspirálás gyanújából indított per.

21