Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

Kórházi ápolás és leszerelés

A másik megjegyzésére is válaszoltam még, hogy nekem se tetszik, ahogy kinézek, de örülök, hogy itt vagyok. Ha ő is ott lett volna velünk az orosz fronton egy évig, akkor ő se nézne ki jobban nálam. „De azért másképp is felöltözhetett volna’’ - mondta még, azzal elment. így aztán még idejében elértem a lendvai vonatot.

Délután két óra körül már a muraszerdahelyi állomáson voltam. Valaki meglátott az úton, ahogy hazafelé tartok, és (mivel kerékpárral volt) előresietett a szüléimhez a hírrel, hogy jövök. Az apám elébem jött biciklivel, és a falu végén találkoztunk. Kosa Ferenc anyja is várt már a házuk előtt Ferenc bátyjával együtt, de erről már szóltam.

Ahogy megérkeztem, a családban nagy lett az öröm, hogyha sebesülten is, de hazaértem. Ez Nagypénteken délután történt. Éppen akkor voltam szabadságon előtte való évben is, ráadásul akkor is ugyanezzel a vonattal érkeztem. Csak akkor április elejére esett a Húsvét (vagyis Nagypéntek), most pedig a végére, úgyhogy több mint 12 hónapig nem voltam otthon Petesházán.

Otthon mindjárt levettem a bakancsot, mert fájt benne a lábam. Az anyám meg azt mondta, hogy őneki van ruhapapucsa, próbáljam azt felhúzni, talán jobb lesz. Jó is lett, és végre könnyebben tudtam menni.

Sajnos hamar eltelt az a várva várt kéthetes szabadság, aminek végén visszamentem a laktanyába. Ahogy visszaértem, jelentkeztem az egységemnél. Találkoztam a tűzmesterrel is, aki akkor már főtörzsőrmester volt. Mondta, hogy éppen ma délután kezdi a frontról jöttékét vizsgálni egy komisszió, jelentkezhetek, ha akarok. Megtettem, és délután már ott álltam a komisszió előtt.

Átvizsgáltak, és megállapították, hogy 74 százalékos hadirokkantnak minősülök, a Magyar Hadseregbe nem vagyok tovább alkalmas, és rögtön le is szereltek. Ez jól is volt, de nem volt civil ruhám. így kértem, hogy adjanak eltávozást, mert haza kell mennem érte. Miután megadták, azonnal elindultam. Előtte még bementem a kantinba, mert szomjas voltam. Ahogy beléptem, a sarokból egy katona, aki fekete szemüveget viselt, odakiáltott hozzám: „Szervusz Vida !”. Ránéztem, de nem ismerem fel. Akkor megkérdezte: „Nem ismersz meg?”. Azt feleltem, hogy nem. Erre azt mondta, hogy ő Császár, és hogy az aknarobbanás következtében sebesült meg Pahonoknál, amikor elindítottuk a támadást a Don felé. Ennek már 11 hónapja, eddig kórházban volt. Szerencséjére csak az egyik szemét veszítette el. Elmesélte, hogy őt is ott, abban a kórházban ápolták, ahol Kovács zászlóst, akinek a kezei meg a lábai is el voltak fagyva. Hogy Kovács hogyan került haza, azt nem tudom.

96