Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
Kórházi ápolás és leszerelés
és legalább akkorra szerettem volna otthon lenni, hisz ez majdnem egyhetes ünnep. A tervem az volt, hogy legkésőbb Húsvét előtti hétfőn a kórházat el kell hagynom, másképp nem tudok időben hazaérni. Minden vizsgálatnál kértem az orvosokat, hogy engedjenek el. A végén az egyikük azt mondta, hogy ha fel tudok rendesen öltözni, akkor elmehetek. Azt feleltem, hogy meg tudom tenni. Pedig magam sem voltam benne biztos, hogy sikerül. Elkértem a ruháimat, de bakancsom nem volt, így adtak egyet, de olyat, amelyet utoljára még a tizennégyes háborúban használtak. Szerencsémre nagyobb volt, mint a lábam. Megpróbáltam, és sikerült felhúzni. Gondoltam, ezután biztos elengednek. Ez Húsvét előtti hétfőn volt. Másnap (kedden) feliratkoztam kihallgatásra. Felöltöztem és elmentem, de sokkal később kezdődött, mint ahogy minket odarendeltek; sokáig kellett várni. Azt hittem, hogy nem bírom ki a kihallgatásig, annyira fájt már a lábam, nyomta a bakancs. A végén bejutottam, és szerencsére elengedtek. Visszamentem a szobába, és mondtam a pajtásoknak, hogy nem bírok a bakancsban járni, annyira fáj benne a lábam. Akkor ők azt tanácsolták, hogy vágjam fel, az elejét nyomjam le, és arra lépjek rá, a szélét meg a lábamon felül kössem össze. így a lábam a bakancson felül volt (vagyis a lábfejem), a fűzős részével meg felül összekötöttem, így nem esett le rólam. Ezt - mint próbát - el is készítettem a szobában, mégsem mertem így elindulni vele, hanem rendesen felhúztam. Jól is tettem, mert mielőtt elindultunk, és kiadták volna a kórházi elbocsátólevelet, azelőtt még megnéztek bennünket. Adtak egy kis csomagot, amit a Vöröskeresztes Egyesület adományozott. A csomagomban még volt egy kampós bot is, ami nagyon jól jött. Szerencsére az állomás nem volt messze. Felszálltam a pesti vonatra, ami nemsokára elindult. Estefelé már meg is érkeztem a Kelenföldi pályaudvarra. Ott kiszálltam és taxit kerestem, hogy elvigyen Fehér Pista lakására. A címét ismertem, de nem találtam olyan autót, amelyik hajlandó lett volna elvinni. Nem tudom, hogy miért, talán azt gondolták a taxisok, hogy ennek a szegény katonának úgysincs pénze. Pedig volt (lehet, hogy több, mint nekik), mert a kórházban minden pénzt beváltottak, akármilyet adott be az ember (akár márkát, akár rubelt), bármilyen mennyiségben. Amikor az apám eljött látogatóba a kórházba, ő is felajánlotta, hogy ad pénzt, de mondtam neki, hogy inkább én adok neki, ha kell. Tehát pénzem volt, csak taxis nem, aki hajlandó lett volna elvinni. Az emberek azt tanácsolták, hogy menjek villamossal. Elmondták, hogy 93
