Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

Kórházi ápolás és leszerelés

három helyen kell átszállni. Úgy gondoltam, az átszállásokat ezekkel a beteg lábakkal nem vállalhatom. Bíztam benne, hogy mégis akad majd egy taxi, amelyik hajlandó lesz elvinni. Nagy nehezen sikerült is találnom egyet, de amikor elmondtam neki, hogy hová szeretnék menni, azt felelte a taxis, hogy nem vihet el. Vitatkozni kezdtem vele, hogy talán azt hiszi, nincs pénzem?! Erre kiderült, hogy nem ezzel van a baj, hanem elfogyott a benzinje, és ma már nem tankolhat. Még azt is hozzáfűzte, hogy jobb ha sietek a villamoshoz, mert előbb vagy utóbb elmegy az utolsó is, és akkor itt rekedek az állomáson, vonatom meg csak reggel lesz ismét.

Nem maradt más választásom, elindultam villamossal. A jegykezelők nagyon udvariasak voltak. Mindenhol szépen beszéltek velem, még segítettek is. Az egyik vitéz úrnak szólított. Az utolsó állomáson megmondták, hogy még két utcán át kell menni, és a harmadik az lesz, amelyiket keresem.

Oda is értem, de addigra már a világítást kezdték lekapcsolni, mert akkor ('43 áprilisában) már elsötétítés volt. Abban az utcában a házak nem az út mellett voltak; jóval beljebb álltak a villaszerű épületek. Nem tudtam, hogy melyik lesz az az épület, vagyis villa, amelyiket keresem. A házszámot ismertem, de mivel már besötétedett, azon töprengtem, hogyan fogom meglátni.

Az utcán három fiatal legénnyel találkoztam. Kérdeztem tőlük, hogy nem tudják-e, melyik az általam megnevezett számú ház. A fiúk azt felelték, hogy nem tudják, de az egyiknél volt egy zseblámpa, amivel segítettek megkeresni.

Bementem az udvarba, körbejártam a házat, de világosságot sehol sem láttam. Ekkor vettem észre, hogy az egyik pinceablak sarkából fény szűrődik ki. Megkopogtattam a pince ablakát, és mondtam, hogy kit keresek. Azt felelték, hogy fönt az emeleten találom meg az illetőt. Újra körbementem. Nagy nehezen megtaláltam a lépcsőházat. A valóság az, hogy csak tapogatóztam a sötétben. Egy helyen hallottam valami beszédet, megkopogtattam az ajtót, mire kérdezték, hogy ki vagyok. Azonnal megismertem a szomszéd Annus hangját, és megmondtam a nevemet. Nagyon megörültek, hogy megérkeztem. Jó ideig beszélgettünk. Megegyeztünk, hogy reggel majd elindítanak az állomásra, mert Pista (Annus férje) úgyis megy dolgozni.

Reggel aztán Pistával kimentünk a Déli pályaudvarra. Neki bezzeg nem kellett érdeklődni, hogy melyik számú villamos hová megy, ő már tudta, hiszen évek óta Budapesten élt. így indultam el Kanizsára a laktanyába.

Szépen meg is érkeztem még a délelőtti órákban. Ez szerdán volt. Minden katonát, aki a frontról jött, egy kiüresedett istállóban helyeztek el. Az ott lévők között volt már néhány ismerős. Itt találkoztam a tűzmester úrral is, akivel egy kicsit elbeszélgettünk.

Következő nap, csütörtökön, feliratkoztam az orvoshoz, mert úgy gondol-94