Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
Kórházi ápolás és leszerelés
Egyszer mondták, hogy estére budapesti színészek jönnek, akik valami vidám műsort adnak a betegek részére. Én is elmentem a műsort megnézni. Az akkor ismert színészek játszottak, néhánynak a nevére is emlékszem. Ott volt köztük Nagy Izabella, Vörös Sári, Pethes Sándor, Cselényi József. Cselényi a Julcsa, sosem leszek a magáé című dalt adta elő. Összesen 10-15-en voltak. Végigjárták a szobákat, és beszélgettek a sebesültekkel. Felejthetetlen élmény volt számunkra. A fronton, a Donnál kint volt Karády Katalin is, de én őt ott nem láttam. Március 25-én Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe volt. Az egészségügyiek mondták, hogy látogatóm érkezett. Nem tudtam, ki lehet. Indultam le a lépcsőn az emeletről, és akkor láttam, hogy az édesanyám meg a szomszédasszony jöttek. Nagyon megörültem, az anyám meg csak sírt. Megkérdeztem tőle, hogy mert elindulni ilyen nagy útra Budapesten keresztül. Ő azt felelte, hogy azért, mert látni akart. Az utazást Fehér Pista és a felesége, Györkös Annus segítségével intézték. Egyébként ők korábban Petesházán a szomszédaink voltak, de ekkor már Budapesten laktak. Pista a vasútállomáson dolgozott mint fűtő, tehát ők már valamennyire ismerték Budapestet. Annus azt ajánlotta az édesanyámnak, hogy mivel Csáktornyára el tud menni, ott a Pest felé tartó vonatra üljön fel, ő pedig várni fogja a Kelenföldi pályaudvaron. Úgy is történt. Budapestről meg már Annussal együtt jöttek le Kecskemétre. Tehát az anyám is eljött megnézni engem a kórházban. Pedig ő Csáktornyánál tovább sosem járt vonattal - no meg még azt is sokszor elmesélte, hogy Lakosban sem volt soha, pedig az a szomszéd község -, de Budapesten meg Kecskeméten igen. Ahogy beszélgettünk édesanyámmal, egyszer csak hallottam, hogy egy asszony szívfacsaróan sír. Kérdeztem tőle, hogy miért zokog. Az ott lévők azt mondták, hogy este jött a fiát meglátogatni, de akkor nem engedték be hozzá a kórházba, a fia pedig reggelre meghalt. Akkor elmeséltem az asszonynak, hogy a mi szobánkban is meghalt egy beteg az éjjel. Mondtam a nevét, mire ő azt válaszolta, hogy a fia volt az. Erre hozzáfűztem (mintegy vigasztalásul), hogy talán jobb is, hogy meghalt, mert mindegyik lábát levágták, sőt a kezei is meg voltak fagyva úgy, hogy etetni kellett. De az asszony mégis szomorú volt, mert már az este ideért, és beszélhetett volna vele vagy láthatta volna még egyszer, de nem engedték be hozzá. Eljött az április. Lassan a sebeim is begyógyultak, a bal lábam már egészen jó volt, de a jobb még nem. Azon töprengtem, hogy hogyan lehetne hazamenni. Kérdeztem az orvost, hogy mikorra várhatom az elbocsátást, de ő azt felelte, hogy még nem. Lassan közeledett a Húsvét. Április 23-ra vagy 24-re esett ebben az évben, 92
