Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

Kórházi ápolás és leszerelés

tak, azóta nem tudtak rólam. Pedig én mindig írtam, amíg az állásban voltam, de úgy látszik, hogy azok a levelek már nem értek soha haza.

Az apám sok ennivalót hozott, de mondtam neki, hogy most már van mit ennem. Addig, amíg Oroszországban voltam, majdnem éhen haltam.

Egyszer csak jöttek az egészségügyiek, és megkérdezték, hogy ki akar menni operálásra. Jelentkeztem és mondtam nekik, hogy én megyek, csak vigyenek. Meg is fogtak rögtön, de közben eszembe jutott, hogy tele van a gyomrom, ráadásul látogatóm is van. Mikor ezt közöltem velük, csak azt felelték rá, hogy a gyomrommal nincs gond, majd legfeljebb a felesleget kidobja.

Bevittek az operációs szobába, ahová az apám is utánam akart jönni, de őt nem engedték be. El akartak altatni, de nem sikerült rögtön, sokáig számoltattak. Mondtam nekik, hogy több adagot kérek, de nem adtak. Most 19-ig jutottam a számolásban; ettől kezdve már nem tudom, hogy mi történt velem. Az apám azt mondta, hogy amikor az egészségügyiek a műtőből toltak a kocsin vissza, a folyosó végéig úgy ordítottam, ahogy csak bírtam, de én ebből semmire sem emlékszem. Csak a szobában ébredtem fel, ahol rögtön kértem fájdalomcsillapítót.

Leoperálták az elfagyott az ujjaimat. A jobb lábamról egészen levágták a nagyujjamat, a másodikból egy centit hagytak, a harmadikból kb. kettőt, a negyedikből egy kicsit többet, a kisujjamnak pedig csak a végét vágták le. A sarkaimmal nem tettek semmit, csupán bekötötték. A bal lábamról csak a nagyujjamat operálták le, a többi megmaradt.

A műtét után az apám megkérdezte az orvost, hogy tudok-e majd járni. Ő azt felelte neki, hogy tudok, csak esetleg ugrani nem.

Az idő nagyon szép volt, nappal melegen sütött a nap, havat már sehol nem lehetett találni. Az operáció után egy héttel már bottal odasántikáltam az ablakhoz. Kinyitottuk és vizsgálódtunk, kártyáztunk, sakkoztunk. Nagyon meg voltunk elégedve az elbánással. Szépen gyógyultak a sebeim. A bal lábamra már rá tudtam állni, de a jobbra még nem, mert a sarkam még fájt nagyon.

A napok lassan teltek, de mégis egészen mások voltak, mint Oroszországban, a mínusz 40 fokos hidegben.

Senki ismerősről nem tudtam semmit. Később még sok beteg katonát hoztak a kecskeméti kórházba. Tőlük hallottam, hogy Szudzsából később sok vasúti szerelvény szállított sebesülteket haza, de hogy mindenkit elhoztak-e, azt nem tudták.

A sebeim lassan begyógyultak. A legrosszabb az volt, amikor újrakötöztek, mert a kötszer beleragadt a sebbe, és ez nagyon kellemetlen volt (egyébként már nem fájt).

91