Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

Kórházi ápolás és leszerelés

arra emlékszem, hogy felköltöttek, mert ebédidő volt, utána pedig vittek tovább, ki az autóba, majd az állomásra, a sebesülteket szállító vonatra. Ott is szép, tiszta, fehér ágyba fektettek. Egy idő múlva elindultunk. Senki sem tudta, hogy hová visznek bennünket. Kérdeztük az egészségügyiektől, de azt mondták, hogy ők sem tudják.

Egy helyen aztán végre a vonat megállt, és lekapcsolták a kocsik egy részét, amik aztán ott maradtak (de nem tudom, hogy melyik állomáson volt), a miénk pedig vitt bennünket tovább.

A kecskeméti hadikórház a háború alatt a piarista gimnáziumban volt

Kecskemét volt a végállomás. Ott a piarista gimnáziumból átalakított kórházba vittek. Ez már február 27-én történt.

Engem egy nagy teremben helyeztek el, ahol összesen 10-en voltunk, de mind olyanok, akiknek a keze vagy a lába volt megfagyva, egy kivételével, kinek még a lába szára is megfagyott.

Nagyon jól bántak velünk, de a fájdalmainkon nem tudtak azonnal segíteni (addig, amíg meg nem operáltak).

Másnap hozattam be képeslapot és lapot, hogy tudassam a szüleimmel, mi van velem, és hol vagyok. Gondoltam, mivel már régóta nem tudtam írni, valószínű, hogy nem tudják, mi történhetett velem. Múltak a napok. Már 5-6 napja, hogy ott voltam, amikor az egészségügyiek közölték, hogy látogatóm van. Nem tudtam elgondolni, hogy ki lehet. Úgy véltem, hogy az apám lehet, bár álmodni sem mertem, hogy - Budapesten keresztül - ilyen messzire eljöjjön. Pedig valóban ő volt. Mondtam az egészségügyieknek, hogy engedjék be, mert én nem tudok járni. A kérésemre be is engedték. Egész délután beszélgettünk. Volt miről, hisz már majdnem egy éve, hogy nem láttuk egymást.

Apám elmondta, hogy a január eleji levél volt az utolsó, amit még megkap-90