Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

így indultam el Dolgije Budiba, a „spitálba” 1943. 2. 17-én. Szép, napsütéses idő volt. Nem volt hideg, legfeljebb mínusz egy és mínusz három fok közt lehetett.

Alig hagytam el a falut pár száz méterre, amikor hátranéztem és észrevettem, hogy egy német jön utánam szánkóval, melyet két póni húz. Megálltam, és úgy fordultam, hogy lássa meg a köpenyemen az orvosi cédulát, no meg intettem is neki, hogy álljon meg.

Amikor megállt, kértem, hogy vigyen el. Azt mondta, hogy már két sebesült fekszik a szánkóban, és nincs több hely. De én tovább kérleltem, hogy engedje meg, hogy ráüljek a deszkára a szán végén, mert nekem az is jó lesz. No, ezt meg is engedte. Mondtam neki, hogy „gut, gut, danke schön”, majd felültem a szánra. Elindította a lovakat lassú futásba. Fél óra múlva már meg is érkeztünk az első községbe. Ott megállt egy helyen, bement az épületbe, de hamarosan visszajött és haladtunk tovább.

Ugyanebben a faluban még egy helyen megállt, ahol az egyik sebesültet letették. Hogy miért, azt nem tudom. Kérdeztem tőle, hogy megérkeztünk-e már Dolgije Budiba a spitálba, de ő azt mondta, hogy nem, és csak üljek vissza a szánra.

Megint elindultunk, és lassú futásban egy órába sem tellett, máris Dolgije Budiban voltunk. Ott egyszer csak megálltunk egy emeletes ház előtt, ahová a német bement. Mindjárt vissza is jött és közölte, hogy ez Dolgije Budi, a faluban található a spitál, de nem ebben a házban. Nyugatra mutatott, hogy arra menjek, mert ő tovább már nem jön, s a másik sebesültet is kitették. Szépen megköszöntem neki a nagy szívességet. Nagyon jót tett velem, mert gyorsan és fáradság nélkül értem ide.

Dolgije Budiban már sok magyar katona volt. Kérdezgettem őket, hogy tudnak-e a 9-es tüzérekről valamit, de senki sem tudott róluk semmit. Azt is kérdeztem tőlük, hogy hol van a cukorgyár. Azt mondták, hogy ők is azt keresik. Volt olyan, aki azt állította, hogy nyugat felé van. Össze-vissza bolyongtunk, mire találkoztam végre egy emberrel, aki valóban meg tudta mutatni, hogy hol vannak elhelyezve a sebesültek, tehát hol a kórház.

Nagy nehezen odataláltam, de cukorgyárat nem láttam. A spitál (tehát a kórház), ha egyáltalán az volt, egy iskolafélében volt található. Ahogy beléptem, rögtön egy nagy terembe jutottam. A teremben nem volt semmilyen bútor, a sebesültek a padlón feküdtek. Néhányan ültek, mások feküdtek, volt, aki jajgatott, meg olyan is, aki sírt. Itt csak németeket láttam, magyarokat nem. Ebből a teremből még egy másik terembe is át lehetett menni egy ajtón. Észrevettem, hogy néhányan ki-be jártak rajta. Nem gondoltam, hogy ez a kórház, mert igaz, hogy orvosféléket lehetett látni, de ágyak egyáltalán nem voltak.

82