Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

Egy kis idő múlva én is át szerettem volna menni abba a szomszédos helyiségbe, de nem engedtek. Leültem és vártam. Kezdett sötétedni. Akkor megint próbáltam átmenni, de most sem engedtek. Akkor kijött a szobából egy fehérköpenyes ember. Németül beszélt a sebesülteknek valamit, de nem értettem, hogy miről. Erre a betegek elkezdtek készülődni, majd elindultak kifelé. Úgy gondoltam, hogy ezek biztosan nem a frontra indulnak vissza, így az lesz a legjobb, ha én is csatlakozom hozzájuk, bárhová is mennek.

Kint már teljes sötétség volt. A ház előtt állt egy ponyvás teherautó, arra kezdtek a betegek és a sebesültek fölmászni. Én meg az oldalán kezdtem fölkapaszkodni. Amikor elértem azt a vasat, amely tartotta a ponyvát, éreztem, hogy valaki húzza a köpenyemet és kiabál, hogy „ungár, ungár”. Magamban azt gondoltam, hogy engem már nem fogsz innét lehúzni, még ha a köpenyemet le is szakítod.

Nagy nehezen sikerült kiszabadulnom és fölmásznom a teherkocsira. A kabinnál a sarokban leültem és betakaróztam. Amikor az autó megtelt, azonnal elindult. De csak annyit ment előre, hogy a következő is utána tudjon állni. Az ajtó előtt volt kb. 3-4 lépcső, amiről a betegek könnyebben fel tudtak szállni.

Hogy hány autó volt ott, azt nem tudom, de amikor megteltek, akkor mind elindultak. Fogalmam sem volt, hogy hová tartunk. Nem mentünk folyamatosan, legalább háromszor megálltunk egy kis időre, aztán továbbindultunk.

Egyszer csak ismét megálltunk. A sofőr leállította a motort, és kezdtek a betegek kiszállni. Nem tudtam, hogy hová tartanak, de úgy döntöttem, velük megyek. Az utcán hallottam, hogy magyarul is beszélnek. Rengeteg katona volt, de én csak mentem a németekkel tovább, nem akartam tőlük elválni.

Azért a magyaroktól menet közben annyit mégis megtudtam, hogy ebben a városban már van magyar orvos is. Valami istállóféle padlásán szállásoltak el bennünket. A padlás hatalmas volt, tele betegekkel. A padlóra szalmát terítettek, azon feküdt 6-8 ember. Úgy fektették őket, hogy két-két beteg között el lehessen járni. Én az első sorban feküdtem. Alig telepedtem le, kezdték az élelmet osztani. Nem kellett felkelni, csak úgy az ember elé tették, de hogy mit adtak, azt már nem tudom. Mikor a második osztó jött, már nem voltam betakarózva. Az osztó azt mondta a pajtásának, hogy „ungár”, és több ennivalót már nem adtak. Amikor a harmadik félét, meg a negyediket osztották, akkor újra betakaróztam, s csak a kezemet toltam ki a pokróc alól. No, akkor megint adtak. Ez éjjel történt, valamikor éjfél vagy hajnali két óra felé. Csak keveset aludtam, mert nagyon fájt a lábam.

Amikor kezdett világosodni, lementem a padlásról. Találkoztam magyarokkal is, hiszen sokan voltak a faluban. Volt olyan is, aki tudta, hogy hol az

83