Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

várost még a térképen is láttam, úgy emlékszem, hogy jó messze lehetett már a Dontól. A város szélén fel voltak a német ágyúk állítva tüzelésre készen. Láttam olyan ágyút is, mint amilyen nekünk volt a fronton. De az orosznak se híre, se hamva nem volt. Akkor azt gondoltam, hogy itt biztosan megállítják a németek, ha mégis ideér.

Ahogy beértünk a városba, megálltunk. Kezdett besötétedni. Bementem a konyhára, ahol éppen vacsoraosztás volt. Kérdeztem a szakaszvezetőtől, hogy mi kapunk-e. Ő azt felelte, hogy majd igen. Úgy is lett. Kaptunk mi is bablevest, amiben annyi volt a hús, mint a bab. Életemben olyan jóízűen sosem ettem, mint ott. Még vissza is mentem és mondtam a szakácsnak, hogy: „Noch einmal”. Rámnézett, valamit válaszolt (biztos azt mondta, hogy már kaptam), de azért még egy csajkával adott. Azt is megettem, és magamban úgy gondoltam, hogy most 2 vagy 3 nap is ellennék valahogy. De a konyhát még nem hagytam el, csak ólálkodtam körülötte. Egyszer csak a szakács mondta (no meg mutatta is), hogy mossam ki a kondért. Neki akartam fogni, de láttam, hogy még valami kevés maradt benne a bablevesből, így még azt a csajkámba mertem, mielőtt kimostam volna. Ezt az adagot eltettem későbbre.

Közben besötétedett, s a szakaszvezető mondta, hogy mehetünk lefeküdni. „Jó, de hová?” - kérdeztem. Beszélt valamit a németekkel, és akkor jött egy német, aki felvezetett bennünket (voltunk vagy tizenketten, köztük oroszok is) egy épületben a második emeletre. A szakaszvezető is velünk jött. Volt ott egy szoba, ahol a padlóra szalma volt terítve. Mindannyian találtunk fekvőhelyet; az oroszok is, meg mi, magyarok is. Az orosz fiúk régen a németekkel lehettek, mert már beszélték a nyelvüket.

Mielőtt lefeküdtem volna, nekiláttam enni a bablevest, bár már nem is kellett. Nagyon álmos voltam, így otthagytam egy részét, lefeküdtem, és talán abban a pillanatban el is nyomott az álom. Hogy mennyit aludtam, nem tudom. Még sötét volt, mikor arra riadtam, hogy valaki költöget. A szakaszvezető mondta, hogy alig bírtak felébreszteni. A többiek már futottak is le az emeletről. Én zártam a sort, mert én nem bírtam futni. Lent az utcán már alig voltak katonák. Kiáltoznak németül, hogy jönnek a ruszkik. De lövéseket nem lehetett hallani.

Ahogy körülnéztem, sehol sem láttam a szánt, amellyel tegnap érkeztünk. Akkor egy német megfogta a karomat, és odavezetett egy négyes fogat elé. Kérte, hogy az első két lovat vezessem. Ez nem az én tegnapi szánkóm volt, mert ez sebesülteket szállító jármű lehetett. Vörös kereszttel volt megjelölve, de hogy volt-e sebesült benne, azt nem tudom. Elindultunk. Már hosszú ideje mentünk, amikor a német is észrevette, hogy a lovak húznak engem. Ő is épp úgy reagált erre, mint az, akinek a lovait az előző nap vezettem: mutatta,

79