Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

hogy üljek fel a szánra. Nagyon megköszöntem neki, de ő sem vezette az első két lovat, hanem elment beszélgetni a többi német katonával.

Én aztán az ülésen még aludtam is egy kicsit. Hajtottam a lovakat, de amint már írtam, a katonaló egymás után sorban elmegy anélkül, hogy valaki vezetné. Nem is volt semmi probléma.

Egész éjjel mentünk. Néhányszor megálltunk egy kis ideig, utána ismét elindultunk. Nekem már nagyon fájt a lábam. Amikor kivilágosodott, akkor láttam, hogy a szakaszvezető is ugyanabban az egységben van, amelyikben én. Kérdezte tőlem, hogy mi van velem, miért vagyok olyan szomorú. Mondtam neki, hogy nagyon fáj a lábam.

Közben beértünk egy nagyobb faluba, ahol megálltunk. Ki kellett a lovakat fogni. A német intézte a dolgok legnagyobb részét, én csak segítettem neki, mint később az etetésnél is. Valószínűleg azt gondolta, talán én sosem láttam lovat. De nem panaszolt be a szakaszvezetőnél, hogy nem sokat segítek neki. Úgy vettem észre, nagyon jó szívvel van hozzám.

Miután kifogtunk, bementünk egy házba, ahol jó meleg volt. A szaki is bejött, és elbeszélgettünk hármasban. Kérdezte a német is, hogy miért vagyok olyan szomorú. Mondtam neki, hogy a lábam meg van fagyva és nagyon fáj. Mire ő azt felelte, hogy mutassam meg. Mondtam neki, hogy nem tehetem, mert ha én a bakancsot levetem, akkor én arra a lábamra többé nem tudom azt felhúzni, és akkor nem is tudok továbbmenni.

De a német csak erőszakoskodott. Kérte, hogy menjek el az orvoshoz. Mondtam neki, hogy a német orvos úgysem köti be az én lábamat. Mire ő azt válaszolta, hogy eljön velem hozzá, és akkor biztosan be fogja kötözni. Sehogyan sem engedett. Erőszakosan le akarta a bakancsot húzni a lábamról, de nem lehetett, mert fel volt dagadva. Fogta a kést, és felvágta a lábbelit, amit így már könnyedén le tudott húzni rólam.

A bokámon - alul az egész lábamon - két hatalmas hólyag volt, amik a bakancs lehúzásakor elpattantak, és a víz kifolyt belőlük. Az ujjakról már a hús is kezdett leválni. Nagyon el voltam keseredve. Ugyan mi lesz velem? De a német csak biztatott. (Ezt a beszélgetést a szakaszvezető tolmácsolásával folytattuk le.) Valamit én is értettem németül, de segítség nélkül nem tudtam volna vele mindent megbeszélni.

A szaki azt mondta, hogy ő salgótarjáni, a német meg azt, hogy ő osztrák, nem németországi német. Fiatal volt, talán még 20 éves sem lehetett, de már volt valami rangja.

Végre megjött a reggel, és nem kellett azonnal tovább menni. A szaki megetette a lovakat, a német meg hozott kávét a konyháról, amiből még nekem is adott. Később azt mondta, hogy majd elmegyünk az orvoshoz. Estefelé

80