Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
és onnét figyeltem a közeledő járműveken a jelzéseket. A tankok el voltak sötétítve, csak néha-néha gyújtották fel lámpájukat. Egy ilyen pillanatban felismertem a német jelzést rajtuk. A konvojban volt kb. 25-30 tank. Az jutott eszembe, hogyha fel tudnék ugorni az egyikre, könnyen messze hátrajutnék, De az is eszembe ötlött, hogy hátha a mögöttünk lévő tank személyzete észrevesz, amikor a lámpáját felgyújtja. Mivel orosz sapkám volt, azt fogják gondolni, hogy orosz vagyok, és géppuskával szitává fognak lőni. Amíg ezen morfondíroztam, a tankok szépen elmentek, én meg ott maradtam a havas téli éjszakában. Folytatva az utamat, később beértem egy faluba. A házakba nem mertem bemenni. Ahogy gyalogoltam, találkoztam néhány magyar katonával. Kérdeztem tőlük, hogy hová valósiak. Bár a feleletek nagyon változatosak voltak, senki sem tartozott a kanizsai tüzérekhez. Mind ismeretlenek voltak. Kérdeztem őket, hogy a 9-es tüzérekről tudnak-e valamit. Azt felelték, hogy nem. így tovább mentem az éjszakában, ki a faluból. Ekkor már nem volt olyan hideg, és a gyomromban is volt még az előző napon evett főtt krumpliból. Mivel már kezdett fájni a lábam, úgy gondoltam, hogy bár lassítok egy kicsit, de azért csak folytatom az utat. Már reggel felé járt az idő, amikor beértem a következő faluba. Ott aztán már volt sok magyar katona. Kérdezgettem őket, hogy vannak-e köztük a 9-es kanizsai tüzérekből, s egy idő múlva összefutottam egy emberrel, aki azt mondta, hogy találkozott a 9-es tüzérekkel az állomáson. Erre elindultam az állomásra, ahol találkoztam velük. Balogh tűzmester is ott volt. Egy nagy tűznél melegedtek. Amikor a tűzmester meglátott, odajött hozzám és átölelt. Az első kérdése az volt, hogy hol, merre jártam, mit tudok az ütegbeliekről. Elmondtam neki, hogy az előtte való nap hogyan váltunk el egymástól Kosával és Dáviddal, meg hogy hogyan tudtam kijönni a gyerek segítségével abból a gyűrűből. Azt kérdeztem tőle, hogy nem kaphatnék-e valami kaját. Azt felelte, hogy neki sincs, mindenki azt tesz és úgy, ahogy jónak látja. Senkinek semmit sem tudnak adni, és nem is parancsolnak senkinek. Akkor megszámolt bennünket. A 3. ütegből (a 164 emberből) 27-en voltunk ott jelen. Leültem én is melegedni a tűz közelében. Még el is aludtam egy kicsit, de hamarosan felköltöttek, hogy tovább kell menni. Én nem tartottam a többiekkel, mert amerre sok katona megy, ott nem lehet élelmet találni. így hát elváltam tőlük. A félreeső falvakban nagyobb eséllyel talál az ember valami ennivalót. Hogy a továbbiakban mi történt velem, azt pontosan már nem tudom leírni. Csak úgy vetem papírra a történteket, ahogy ennyi idő elteltével visszaemlékszem azokra a nehéz napokra. 76
