Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
Kilátástalan helyzet az orosz fronton Emlékszem, hogy az országút mellett találtam egy magányos lovat. Megfogtam, beleállítottam egy árokba, és nagy nehezen rákapaszkodtam. El akartam indítani, de megmakacsolta magát. Addig ütögettem, míg végre nekilódult. Hamarosan beértem egy faluba. A házak közelében találtam néhány boglya szénát. Az egyikhez odaállítottam a lovamat. Valami keveset evett, aztán megint elindultam vele tovább. A többi katona segített fel rá. Ahogy a faluból kiértem, a ló megállt, tovább nem volt hajlandó menni. Láttam, hogy szegénynek már vége. Kicsit még vártam, hátha elindul. Jöttek a katonák, és ők is azt mondták, hogy pajtás, téged ez már többet nem visz sehová. Láttam, hogy alig bír már állni, s amikor lefeküdt, a puskát ráfogtam és fejbe lőttem, hogy tovább ne kínlódjék. Ezután nem maradt más hátra, minthogy a saját lábamon menjek tovább. (Pedig a lábam is mind jobban fájt, különösen a jobb, de a bal is kezdett már sajogni.) Ahogy mendegéltem, egyszer csak megtámadtak bennünket a partizánok, de nem fogtak el senkit. Úgy látszott, mivel kevesebben voltak (tehát mi voltunk az erősebbek), csak lövöldöztek felénk. Nem volt komoly támadás, még halott sem lett köztünk. Egy másik alkalommal, alighogy kiértünk a faluból, azt észleltük, hogy megint elkezdtek lövöldözni felénk. Nem messze tőlünk állt egy szélmalom, onnan jöttek a lövések, mert a környéken embert nem láttunk. Akkor aztán mi is elkezdtünk lövöldözni a malom felé, de megközelíteni nem mertük. A németek tanácsolták, hogy mi csak lövöldözzünk, de ne menjünk közelebb. Ők közben néhányan megkerülték a malmot, és hátulról bedobtak pár kézigránátot. Ezt követően megszűnt a tüzelés a malomból. Ahogy mentünk tovább, nemsokára egy kolhozféléhez értünk, amit el is 77
