Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

Mentünk tovább. Néhány kilométerrel távolabb megint házakra bukkantunk. Már messziről láttuk, hogy valóban lakóházak. A faluban volt kb. 10-12 ház. Bementünk az egyikbe, ahol csak nőket és gyerekeket találtunk. Kértünk tőlük kenyeret, de a válasz csak ez volt: „Nyet!”.

Az őrmester leült az asztalhoz. Elkezdte előszedni a fényképeket, amelyeket magával hordott. Én meg elmentem élelmet keresni a házban. Úgy gondoltam, hogy az ittlévőknek is csak kell valamit enni, tehát van rá esélyem, hogy találjak valamit. Leltem is egy csészében egy kis tejet (lehetett talán egy-két decire való), amit meg is ittam, Amikor az őrmester meglátta, hogy iszom, kérte: „Nekem is adjon, tüzér!”. Erre sajnos csak azt tudtam válaszolni neki: „Már elfogyott.”.

Más ennivalót a házban nem találtam. Hogy az ott élő civilek mivel táplálkoztak azokban a téli napokban, azt nem tudom. Pedig voltak öten-hatan is.

Kínáltam az asszonyoknak német márkát is (nekem volt márkám), hogy adjanak ennivalót. Ők azt felelték, hogy a német márka nem jó pénz. Akkor kínáltam nekik rubelt (mert az is volt nálam), de arra is azt mondták, hogy nem jó. A végén elővettem nekik pengőt (a zsidóktól kaptuk élelemért), mire azt mondták, hogy ez jó, de élelem „nyet”.

Ahogy kotorászott az őrmester a tarisznyájában, észrevettem, hogy van benne cigaretta meg szappan. Felajánlottam az asszonyoknak ezt a két dolgot, de így is csak „nyet” volt a válasz, pedig a szappan mindig kellett nekik, azért mindent adtak volna. Akkor aztán én is leültem az öreg mellé, aki csak a magával hozott képeket mutogatta: egy képen a felesége volt, egy másikon meg a gyerekei. Elkezdte csókolgatni a fotókat. Az asszonyok meg nézték, ahogy csókolgatta az őrmester a képeket. Egyszer csak hozzáfogott szomorúan sírni.

Úgy látszott, az asszonyoknak megpuhult a szíve, mert pillanatokon belül hoztak valahonnét egy tányéron főtt krumplit meg egy darab kenyeret. Az őrmesterrel hozzáfogtunk enni. A nők csak néztek bennünket. Hogy az őrmester mikor evett utoljára, azt nem tudom, de ő is olyan jó étvággyal falatozott, akárcsak jómagam. Az asszonyoknak adtam az öreg tarisznyájából cigarettát meg szappant. Erre hoztak még egy darab kenyeret.

Evés közben beszélgettünk velük, persze amennyire tudtunk. Lassan kezdett a nap lemenni.

Volt a házban egy 10-11 év körüli fiúgyermek is, aki mondta, hogy még délben itt voltak a németek, ő látta, hogy merre mentek el.

Akkor a fiút én elkezdtem szorongatni, hogy mutassa meg, de a gyerek nem volt hajlandó elárulni az irányt. Azt mondta, hogyha a ruszkik idejönnek, akkor őt ezért agyonlövik. Erre én azt feleltem néki, hogy ha mégis megmu74