Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
gyűrűből kifelé. Biztos, hogy nagyon sokan a németek és magyarok közül ott veszítették el az életüket, de a másik oldalnak is sok halottja lehetett. Véleményem szerint az ott megsebesültek közül senki sem tért haza. Amikor kiértünk a szorítóból, akkor kezdett egy kis remény ébredni bennem, hogy talán valamikor mégis hazakerülök. Ott találkoztam újra ismerősökkel: Kosa Ferenccel és a kisszigeti Dávid Sándorral. Ahogy távolodtunk, már nem volt lövöldözés, ezért szétszóródtunk. Ott megint összefutottam a tűzmesterünkkel. A katonáktól hallottam, hogy közel vagyunk Sztarij Oszkolhoz. Ahogy ballagtunk nyugat felé, egyszer csak egy kis erdőből valakik elkezdtek ránk tüzelni, de nem lehettek sokan. Néhányan kiugrottak a sűrűből, és elkaptak két magyar katonát, akik a mi ütegünkből valók voltak. Ameddig csak láttam őket, addig folyamatosan verték puskatussal a hátukat az erdőben. Biztos, hogy agyonlőtték őket. Az egyik a Lenti melléki Szmodis nevezetű tizedes volt, a másiknak a nevét már nem tudom, de ő volt az a raktáros, aki még Csáktornyán pofon vágott. Nem lehettek sokan az erdőben, mert amilyen szétszóródottan vonultunk, nem jelenthettünk volna nekik nagyobb gondot, ha el akartak volna kapni bennünket. Ráadásul mi is lőttünk feléjük, ahogy csak bírtunk. Egyszer csak hallottam, hogy valaki nem messze tőlem azt kiabálja, hogy: „Jaj, meglőttek!”. Az illető az egyik karját tartotta a másik kezével. Ahogy odamentem, láttam, hogy a tűzmesterünket találták el. Egy oszlopféle mellé húzódtam, azt gondolva, hogy talán az majd megvéd a golyóktól. Amikor az erdőben lévő támadók észrevették, hogy mi is többen vagyunk, akkor visszahúzódtak. A tűzmesterhez szaladtunk, hogy megnézzük, mi van vele. A karját lőtték át. Nagyon vérzett, de úgy látszott, hogy csak a húson ment át a golyó, csontot szerencsére nem ért. Miután bekötöztük, folytattuk a gyalogolást, s ő is jött velünk. Hamarosan egy város széléhez értünk. Ott aztán megint annyi volt a katona, mint a csuda. Azt mondták, hogy ez a hely Sztarij Oszkol. De a központba nem mentünk be, csak a város szélét jártuk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a katonák hordóból való savanyított káposztát zabáinak. Kérdeztem tőlük, hogy hol találták. Azt felelték, hogy egy nagy pincében van. Erre elindultam megkeresni a savanyú káposztát, mert már nagyon éhes voltam. Kis idő múlva sikerült is megtalálnom a nagypincét, benne a két-háromezer literes kádakat, amelyekben a káposztát tartották. Szerencsére volt még bőven. így én is megraktam a csajkámat, és vittem vissza a kollégákhoz. A pajtások - Kosa meg Dávid - már tüzeltek. Mondtam nekik, hogy gyertek enni, mert szereztem egy púpos csajka 70
