Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
káposztát. Hej, de megörültek neki, mert azon a napon még ők sem ettek semmit. El is fogyott az étel azonnal. Akkor Sándor azt mondta, hogy igyunk rá teát. Ő ezt az italt úgy csinálta, hogy a csajkában havat olvasztott, és mivel volt neki szaharinja, így édes vizet készített, amit ő teának nevezett. Nem is volt rossz ebédünk: savanyított nyers káposzta, rá tea; szinte jóllaktunk. Amíg mi hárman lakmároztunk, addig a legnagyobb része a katonaságnak már elindult. Ezt látva mi is továbbmentünk. Civilek már rég nem voltak a városban. Mi, katonák beszélgettünk egymással, és akkor ott hallottam, hogy az oroszok már január 20-a előtt Sztarij Oszkolban voltak. Tehát ez még akkor lehetett, amikor az ütegünk a visszavonulásról még nem is hallott. Akkor még a Don folyónál tartottuk a frontot. Azóta már mi is ideértünk, és kb. 90-100 kilométert tettünk meg nyugat felé. Hogy a naptár szerint hányadikán érkeztünk Sztarij Oszkolba, arról fogalmam se volt. Közben besötétedett, de a katonaság úgy járt a városban, mint hangyabolyban a hangyák. Mi hárman megpróbáltunk egy keveset aludni. Mivel nagyobb lövöldözést nem hallottunk, úgy gondoltuk, hogy az oroszok messze lehetnek innen. Ép házat a városban nem nagyon lehetett találni, s ha volt is, azt a németek foglalták el. Egyszer aztán leltünk egy faházfélét, amiben volt fa, meg egy pár kéve zsúpszalma is. Az utóbbit szétoldoztuk és ráfeküdtünk. Mivel pokrócunk volt, azzal meg betakaróztunk. Nagyon fáradtak voltunk, így gyorsan el is aludtunk. Hogy meddig alhattunk, azt nem tudom, de egyszer csak nagy lármára riadtunk föl. A katonák hangosan kiáltoztak, hogy jönnek az oroszok, A hirtelen ébredéstől alig bírtam elindulni, a lábaim teljesen el voltak zsibbadva a hidegtől. Később, ahogy mozogtam, már jobb lett. Mire kiértünk a városból, már világos volt, s akkor láttam, hogy még mindig sok német meg magyar katona tartózkodik Sztarij Oszkolban. Nekem úgy tűnt, hogy észak felé menetelünk, s ez sehogyan sem tetszett, mert ha lehetett, én mindig csak nyugat felé tartottam. De csak mentünk, miközben elkezdtek az oroszok újra lőni bennünket. Az a szerencsétlen, akit eltaláltak, az ott maradt, akit pedig nem, az haladt tovább. A németek is hozzáláttak az ágyúikból tüzelni. Szerencsére itt azért nem volt olyan nagy csatározás. Egyszer csak a katonák minden ok nélkül elkezdtek lassítani, annak ellenére, hogy sem az oroszok nem jöttek közelebb, sem a németek nem mentek tovább. Ez így folyt egész délutánig, amikor aztán a németek hozzáláttak szervezkedni. Elindítottak egy kisebb csoportot az oroszok felé, mely főleg gyalogsági fegyverekkel volt felszerelve, de a tömeg csak állt. Még az ágyúkat is lekapcsolták, és felkészültek a tüzelésre, majd egy kis idő múlva el is 71
