Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
Nagyon el voltam keseredve. Nem tudtam, hogy mi lesz velem, fel voltam készülve mindenre. A lábam már nagyon fájt, valószínűleg az ujjaim már át voltak fagyva, de a bakancsot levetni nem mertem, mivel újra felhúzni már úgyse tudtam volna, mezítláb pedig lehetetlenség lett volna továbbmenni. Ha az oroszok akkor elfognak, biztosan azonnal agyonlőttek volna, mert mást nem is lehetett a sebesültekkel tenni; kórházuk nekik sem volt itt a közelben, hisz ők is a kb.100 km-re lévő Dontól jöttek idáig. Nem tudtam, hogy mit csináljak, mikor teszek okosan. Már a puskát is magam ellen akartam fordítani egy elkeseredett pillanatban, de aztán gondolkodtam (ilyenkor az embernek olyan dolgok is az eszébe jutnak, amik máskor nem, pl. a haza, a szülők, a testvérek, az ismerősök, az otthon melege, a család szeretete, minden, minden a világon...) és rájöttem, hogy mégsem tudom megtenni. Egy dologban biztos voltam: az ember nem lesz öngyilkos, ha megvan a józan esze. Hála Istennek, én az eszemet nem veszítettem el. így folytattam az utat tovább azt gondolva, hogy addig megyek én is a többiekkel - akár a bizonytalanságba is -, ameddig csak bírok. így hát aki bírt, az gyalogolt tovább, aki nem bírt, ott maradt. Nekem úgy tetszett, hogy nyugat felé menetelünk, de egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre közeledünk valamiféle nagy lövöldözéshez. így jutottunk el egy faluba, ahol a legnagyobb pokol volt. Nem tudván, mi történik körülöttünk, egyszerre csak bent találtuk magunkat egy nagy közös gyűrűben a német és még egyéb más katonákkal együtt. A németeknek megint sikerült áttörni és kiszorítani az oroszokat a gyűrű egy részéről, de így is csak néhány száz méterre sikerült nekik a gyűrűt megnyitni. Ezen a résen kellett mindenkinek - aki élve maradt - kivonulni. Mire sikerült a gyűrűt megnyitni, addigra a földön több volt a halott és a sebesült, mint amennyi búza- vagy rozskéve látható aratáskor a földeken. Az első vonalban harcoló német katonákon fehér lepel volt. Itt szeretném megjegyezni, hogy az oroszok is fehér lepedőkkel voltak álcázva. A halottakról nem lehetett megállapítani, hogy hova tartoznak, mert mind a két oldalon álcázott katonák voltak. Helyenként az elesettek egymáson feküdtek; életemben nem láttam még ennyi halottat egyszerre, mint itt a visszavonulás alatt. A gyűrűn keletkezett rést folyamatosan lőtték az oroszok, de a résen átvonulok is őket. Volt ott olyan jajgatás, sírás, segítségkérés a sebesültek között, amilyet még sosem hallottam; csak a halottak hallgattak el örökre. Az oroszok sokkal többet el tudtak találni közülünk, mint mi közülük, mert ők a hóba voltak beásva, mi pedig nagy tömegben vonultunk és áramlottunk a 69
