Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
jobb oldalon meg emelkedés, egyfajta nagyobbacska domb. Megálltam és füleltem, hogy hol hallok magyar beszédet. Egyszer csak hallom, hogy a lovak bal oldalt, abban a mélyedésben nyerítenek. Az ágyúk meg a kocsik is ott voltak, de a katonaság már eltávozott. Hiába kerestem a bajtársakat, mert amíg én hátramentem, addig a katonaság nagy része elvonult, Hogy a lovak meg az ágyúk hogyan kerültek le abba a mélyedésbe, ezt még a mai napig sem értem. Nem maradt más, én is elindultam jobbra a hóban felfelé a dombon. Hamarosan utolértem néhány katonát, köztük ismerősöket is. így találtam rá a falumbeli Kosa Ferencre meg a lakosi Bazsika Jancsira is, pedig ők egy másik ütegben szolgáltak. így történt, hogy a visszavonulás első napján (vagyis éjjelén) elvesztettük minden hadifelszerelésünket. Ott maradtak Sztaro Nyikolszkojén az ágyúink, lovaink, a kocsik, de még a személyes felszereléseink is. Nekem volt két kofferem; az egyik tele volt élelemmel, a másik meg cigarettával. Ebből csak az maradt meg, ami a zsebemben volt, meg a gázmaszkom. Gyalogoltunk egész éjjel. Mi hárman - Lendva-környéki tüzérek - együtt tartottunk. Egész éjjel mentünk az úttalan utakon, többször 50 cm-es hóban is. Egyszer csak Bazsika Jancsi azt mondta, hogy meg kellene pihenni, mert nagyon el van fáradva. Mondtam neki, hogy most muszáj menni, nem babra megy a játék. Ha elmaradunk a többitől, ki segít nekünk. így aztán csak mentünk tovább. Minél tovább gyalogoltunk, annál többen lettünk, legalábbis én úgy láttam. Beértünk egy faluba, de az úton már alig fért el a rengeteg katona, pedig azt gondoltuk, amikor a házakat megláttuk, hogy itt majd talán egy kicsit megpihenhetünk. Lassan kezdett világosodni. Minden ház tele volt katonákkal, ahol pedig németek voltak, oda egyáltalán nem engedtek be bennünket. Végre sikerült egy házba erőszakkal betolakodnunk. Kezdtünk kicsit megmelegedni, de kis idő múlva nagy lármára lettünk figyelmesek: hallottuk, hogy a németek rohangálnak. Egyesek azt kiabálták, hogy itt vannak az oroszok. Tehát újra ki kellett menni a hóba, s itt ebben a faluban el is veszítettük egymást az ismerősökkel, csak mi hárman - Lendva-vidékiek - maradtunk együtt. Mindenki ment, futott, ahogyan csak bírt. Az útra, ahol a letaposott hó volt, csak nagy ritkán sikerült feljutni, mert ott főleg a németek közlekedtek motoros és egyéb járművekkel. Mivel nem engedték a visszafelé özönlő magyar katonákat az úton menni, ezért - mi magyarok - rá voltunk kényszerítve, hogy - az úttal párhuzamosan - a hóban gyalogoljunk. Január 28-án is egész nap meneteltünk. Hiába találtunk falut, nem lehetett 64
