Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

sem megpihenni, sem élelmet találni. A rendkívüli erős hideg folyamatos volt, Ha valaki leült a hóra, hogy egy kicsit megpihenjen, s hamarosan nem kelt fel, akkor ott megfagyott.

Már többfelé lehetett hallani, hogy „Gyere pajtás, segíts, nem bírok menni!”, de sajnos itt mindenki legfeljebb magán tudott segíteni, A visszaözönlő tömegben több tízezer ember volt. Amerre ment a sor eleje, arra mentek a többiek is. Hogy hol volt a visszavonuló csapatok eleje vagy a vége, azt köztünk - egyszeri katonák közül - senki sem tudta, csak azt sejtettük, hogy a tömeget az orosz sereg hajtja és támadja.

Ez a szörnyű menet öt napig tartott, evés és hosszabb pihenés vagy alvás nélkül. Időnként, amikor megszomjaztunk, egy-egy marék havat tettünk a szánkba, és azt nyeltük.

Ahogy múltak a napok, úgy kezdett a tömeg ritkulni. A németek a motoros járművekkel már nagy részben elhagytak bennünket, de azok, akik a motoros járművekkel és fogatos kocsikkal nem tudtak elmenni, azok - csakúgy, mint mi - gyalogoltak. Nekem úgy tűnt, hogy a németek még mindig sokszorosan többen vannak.

Mivel már nagyon éhesek voltunk, kezdtünk élelem után kutatni. Találkoztam ismerősökkel is, köztük Balog Lajos tűzmesterrel. Kérdeztem tőle, hogy nem lehet-e kapni valami élelmet, de ő azt felelte, hogy sajnos nem, mert mindenünk Sztaro Nyikolszkojén maradt.

Azon a napon összefutottam Fornay főhadnaggyal is. Mi páran, ismerősök, tőle is kértünk ennivalót, de ő is azt mondta, hogy magának is csak annyi van, mint nekünk, vagyis semmi. A semmiből pedig nem lehet adni. Csak a civilektől szerezhetünk, ha olyan helyre akadunk, hogy van nekik. De a civileknek sem volt, mert a visszavonuló katonaság már mindenből kifosztotta őket. Mondtam a századosnak, hogy ebben az esetben nem tarthatok velük, ő pedig azt felelte, hogy nem tud segíteni, ő is olyan szerencsétlen, mint mi. Mindenki azt csinál, amit jónak lát, oda mehet, ahová akar: senki senkinek nem parancsol.

Ahogy beszélgettünk, egyszer csak azt mondta a százados, hogy a németek kezdik a fegyvereket a magyaroktól összeszedni. Erre mondtam neki, hogy az én pisztolyomat már el is vitték. Ez - néhány nappal korábban - úgy történt, hogy egy faluban, ahol kevesebben voltak a magyarok, három német körülvett és rám fogta a pisztolyát. Németül kérték, hogy adjam át nekik a fegyveremet, sőt még mutatták is. Az egyik odajött hozzám a pisztolyért, de én kezdtem elfordulni tőle, mire ő nagyot káromkodott (Herr Gott Sakrament), és így kénytelen voltam átadni nekik, mert ha nem tettem volna meg, akkor egyszerűen agyonlőttek volna.

65