Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A Don menti napok

tén felhajtottam a csövet, majd tovább beszélgettünk, mert nem kellett rögtön lőni. Én beállottam a talpszárak közé, ő meg a távcsőtől odafordult hozzám. Beszéd közben kérdeztem tőle, hogy hány óra van. Azt felelte, hogy öt perc múlva lesz tíz (este volt). Akkor még azt is mondta, hogy olyan közel állok a csőhöz, hogyha az hátraugrik, a térdemet úgy megüti, hogy többé sosem fogok a lábamra állni. Erre azt válaszoltam neki, hogy ennyire sosem jön hátra. De azért egy fél lábhosszat hátrább léptem. Ez volt az utolsó néhány szó, amit váltottunk.

Közben a tűzmester szólt, hogy: „Figyelem, tűz!”. Én a kötelet meghúztam, majd mintha valami világosságot láttam volna, másra aztán már nem emlékeztem. Elvesztettem az eszméletemet. Csak később tértem magamhoz, de akkor már az egészségügyi tizedes vezetett az ágyútól kb. 20 méterre, s közben kérdezte, hogy „Vida, mi baja van?”. Mondtam neki, hogy nincs semmi, és kérdeztem, hogy Bogárral mi van, majd indultam is az ágyúhoz. Ott a közelben találkoztam Barabás hadnaggyal. Nála volt egy zseblámpa, mellyel rám világított, és ijedten mondta: Jaj, teveled meg mi történt?”. Akkor az ujjaimat végighúztam az arcomon. Ahol végighúztam az ujjamat, ott fehér, máshol meg fekete volt a bőröm. Közben továbbra is Bogárt kerestem. Jött velem a hadnagy is. Bogár attól a helytől, ahol beszélgettünk, néhány méterrel hátrább a hasán feküdt eszméletlenül. Megfogtuk a hadnaggyal, hogy felemeljük, de akkor észrevettem, hogy a füle alatt van egy akkora lyuk, mint egy közepes alma. Mutattam a hadnagynak, és akkor észrevettem, hogy a látvány hatására elengedte az eszméletlen Bogárt. Közben megérkezett az egészségügyi tizedes, megnézte, és azt mondta, hogy ezen már nem lehet segíteni, vége van, bár akkor még élt. A tizedes odalépett hozzám, és megkérdezte tőlem, hogy velem mi van. Mondtam neki, hogy nekem semmim sem fáj, nincs semmi bajom.

A tiszti bunkerből lavórban meleg vizet meg szappant hoztak. Megmosakodtam, s akkor végre fehér lett az arcom. Közben telefonáltak a mozdonyállásba, hogy rögtön küldjenek ki egy kocsit, mert két sebesült van, akiket be kell vinni az orvoshoz.

Amíg a kocsi kiérkezett, addig a hadnagy zseblámpájának a világítása mellett nézegettük a löveget és megállapítottuk, hogy nem az orosz lőtt oda, ahogy először gondoltuk, hanem az ágyúcsőben robbant fel a lövedék, és teljesen szétvágta az ágyút úgy, hogy egy romhalmaz lett belőle. Teljesen szétroncsolt mindent, csak a lövegzárat nem bírta szétvágni, én pedig pont annak a végében álltam. Ennek köszönhettem, hogy életben maradtam. Hogy engem mi vezényelt éppen oda, arra a helyre, azt nem tudom, de biztos, hogy nem az eszem - talán a vakszerencsém. A földön nincs olyan ember,

47