Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A Don menti napok

akár technikus, mérnök, bármiféle professzor, esetleg tudós, aki meg tudná jósolni azt, hogy életben marad-e az ember, ha egy löveg felrobban a közvetlen közelében. Ha én is akár jobbra, akár balra álltam volna pár centit, már a karomat eltörte volna a repeszdarab (később vettem észre, hogy a köpenyem ujját ki is lyukasztotta egy repeszdarab, de az ingemen már nem csinált kárt). Azt meg, hogy miért voltam éppen azon a helyen, nem tudnám megmondani. Talán a sors keze, netán az őrzőangyalom, esetleg maga az Isten segített, mert a tüzérségi utasítás szerint csak a talpszáron kívül lett volna a helyem.

Közben megjött a kocsi a mozdonyállásból, és el kellett vinni Bogárt az orvoshoz. A tűzmester mondta, hogy én is menjek el a kocsival, de én nem akartam. Azt feleltem neki, hogy nekem nincs semmi bajom (habár az orromból eleinte folyt a vér, de később már elállt). De ő csak hajtogatta a magáét, hogy csak menjek el (persze, attól félt, hogy mivel csak két rendesen kiképzett irányzója volt, most ha mind a kettőt elveszti, az nagy veszteség volna az üteg részéről). De én csak húzódoztam, mert a valóság az, hogy féltem elmenni. Ugyanis az út kb. két-három kilométeren egy napraforgótáblán keresztül vezetett, abban pedig a partizánok könnyen meghúzódhattak. Egy magányos kocsi könnyű célpont lehetett volna egy esetleges partizántámadásnak a távoli napraforgótáblában az éjszaka közepén. Egy ilyen esemény után - ahol azt lehet mondani, hogy 99,99 százalékban halálra voltam ítélve, de mégis valahogy megmaradtam -, hogy még egy másik kalandba belekeveredjek, azt nem akartam. De a tűzmesterem nem engedett. Odajött hozzám, az egész tüzelőállásbeliek szeme láttára átölelt (csak éppen hogy meg nem csókolt) és azt mondta, hogy csak menjek el, mert én leszek a kísérő, s egyúttal az orvos is megvizsgál. Erre azt mondtam neki, hogy nekem csak pisztolyom van, mire ő azt felelte, nem baj, kapsz egy puskát is, csak menj el. Ezt követően már nem tudtam kibújni, muszáj volt elmennem. Először engem fektettek bele a kocsi hátuljába keresztben, aztán Bogárt pedig hosszában úgy, hogy a feje az én hasamon volt. Valami pokrócot terítettek rám - közvetlenül Bogár feje alá -, hogy ne vérezzen össze. Ekkor még mindig élt. Elöl az ülésen a kocsis meg az egészségügyi tizedes volt. Éjfél vagy fél egy tájban elindultunk. Az úton kétszer is mondtam a tizedesnek, hogy Bogár meghalt. Megállt a kocsival, de Bogár még ritkán azért húzta a levegőt. Amikor harmadszor megállítottam a kocsit, akkor szegény már halott volt. Itt nem tehettük le, így csak vittük tovább.

Kb. még egy-másfél kilométer volt az orvosig. Ahogy megérkeztünk, leugrottam a kocsiról. Egy ablakból fény szűrődött ki, a tizedes bekopogtatott, én pedig mögötte álltam. Az orvos már belülről nyitotta is az ajtót. Elkezdtem mondani, hogy „hadnagy úr” vagy „százados úr” (de most már nem is tudom,

48