Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A Don menti napok
A Don menti napok Július 11-én szép nyári nap volt. A Don menti állások körül a magyar katonák naponta néhány orosz partizán foglyot ejtettek. A magyar katonáknak a foglyokat át kellett adni a németeknek. Július 12-én vasárnap volt, tábori misét tartottunk, oroszt nem láttunk. Az ottani orosz civil lakosok közül sokan odajöttek, mire a misének vége volt. A tűzmester mondta nekem, hogy kérdezzem meg tőlük, tudják-e, hogy mit csináltunk. Mondták, hogy imádkoztunk. Akadt olyan is köztük, aki a melléről elővett valami keresztet vagy Mária-érmet. De férfit nem lehetett látni köztük, csak gyerekek meg asszonyok voltak. Délután a bajtársak találtak egy méhest, volt ott több mint 30 kaptár. Kezdtük a kaptárokat feltörni, de ott kellett hagyni, mert a méhek ránk támadtak. Akkor aztán beburkolóztunk sátorlappal, felvettünk kesztyűt, gázálarcot, sisakot, a fejünket meg sállal körülkötöttük, de még így is néhány méh valahol csak bebújt a védőruha alá, és megcsípte az embert. így aztán elkezdtük Kucséber Jóskával mi is a lépeket kézzel szorítgatni, csavarni, nyomkodni, ki hogyan bírta. Körülbelül egy literre való mézet sikerült így kipréselni. Nagyon örültünk, mert már volt mit az elkövetkező napokon a kenyérre kenni. Este őrségre voltam kijelölve, az éjszaka nyugodtan kezdődött. Az éj folyamán egyszer csak jött egy Rata, és kezdte ledobálni a Sztálin-gyertyákat. Az orosz katonaság által elhagyott lovak tőlünk nem messze legelésztek. Látván a nagy világosságot, a lovak megijedtek és futni kezdtek. A pilóta észrevette a vágtató lovakat és azt gondolta, hogy vagy a német, vagy a magyar katonaság mozog: elkezdte ledobálni a bombákat. Nekem úgy tetszett, mintha minden bomba éppen énrám esne. Hanyatt fekve egy barázda-félében figyeltem a repülőket, de minden robbanást úgy éltem meg, mintha magam is szenvedője lettem volna. Nem tudtam, hogy mi van velem, élek-e vagy már halott vagyok. Teljesen magamon kívül feküdtem még mindig a barázdában, habár a robbanásoknak már régen vége volt. Egy kis idő múlva hallottam a tűzmester hangját, amint kiabált, hogy: „Vida, Vida!". Akkor felkeltem és valamennyire magamhoz tértem. Kiáltottam neki, hogy parancs, tűzmester úr. Kérdezte, hogy mi van velem, élek e-még? No, akkor a hang után összetalálkoztunk, és én is megnyugodtam egy kicsit. Le is váltott az őrségről, mert látta rajtam, hogy nagyon meg vagyok rémülve. Reggel aztán elkezdtük átvizsgálni a bombázott terepet. A repülő 5 bombát dobott le, minden bomba között volt 13-14 méteres távolság. Ha még 39
