Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)
Az eltávozottak harmadik hulláma és a vendégmunkások
kérvényezik és el is nyerik a fogadó ország állampolgárságát. Gyakran előfordul az is, hogy a fiatalok ottani lakossal, esetleg egy másik vendégmunkással lépnek házasságra, s ezáltal még jobban lazul kapcsolatuk a szülőfölddel. Tanulságos példa erre a völgyifalui Tóth József és családja életútja. A családfő még csak 16 éves legényke volt, amikor 1937-ben a jugoszláv munkáskamara másfél évre mezőgazdasági munkásokat toborzott, férfiakat és nőket vegyesen. Az útiköltséget a német állam fedezte. „A mi transzportunk vagy 300 emberből állt, akikből a saalfeldi vámvizsgálat után 30-40-50-es csoportokat állított össze a német munkáskamara megbízottja. Én - főleg lakosi, pincei, lendvai és völgyifalui magyarokkal együtt - Berlintől nyugatra, Gentlinbe kerültem egy 180 holdas gazdához, akinél a lóistállóban dolgoztam. Rendesek voltak hozzám, bőséges és jó volt a koszt is, sőt este, vacsora után a gazda fia* minden este fizetett egy korsó sört is a kocsmában... (Ugyanakkor itthon - szólt közbe a felesége - édesanyám úgy küldött el a boltba, hogy végy 14-20 kockacukrot...) A másfél év leteltével hosszabbítottam... A fiztésemből minden hónapban hazaküldtem 10 márkát, sőt később néha már 30 márkát is. Ebből anyám vett nekem egy szőlőt egy kis pincével, sőt még egy új kerékpárt is... Igaz, szabadságon nem voltam soha... Három év után már vágyódtam magyar szó után, azért elszegődtem Sigmalindenbe, ahol egy másik völgyifalui legény és több más magyar is dolgozott. Ott már kocsisnak szerződtettek, hisz 20 éves lettem. Németország akkor már háborúzott, de mi nem éreztünk belőle semmit, jó volt a koszt, a szállás, és nem is bombáztak. így itt maradtam a háború végéig, amíg az amerikaiak be nem vonultak, s csak 1943. szeptember 9-én jöttem haza az első transzporttal. Amikor hazaértem, akkor tudtam meg, hogy a szüleim is csak öt napja érkeztek haza egy lágerből, ahová a partizánok vitték el az egész családot. Mert az öreganyám második ura Szabó István „vitéz” volt, s ez akkor nagy bűnnek számított. Üresen maradt az egész ház, le lett pecsételve.De a szomszédok igen rendesek voltak, etették a disznót, a baromfit, és vigyáztak mindenre. így amikor a szüléimét a hrasztoveci lágerből hazaengedték, mindent megtaláltak, levághatták a disznót, és volt mit enni a télen... Akkor én is elkezdtem a földünkön és a szőlőben dolgozni, mert volt egy lovunk és tehenünk is, de igen nehezen éltünk. 1957-ben aztán hallottam, hogy akinek valami rokona van külföldön, az kérhet útlevelet látogatóba. Én is kértem, de nem kaptam. 1960 tavaszán aztán írtam a volt gazdámnak, és végül megkaptam a garantlevelet, amivel mehettem Zágrábba... Akkor már nős voltam, a kámaházi Soós Irénkét vettem feleségül, és volt három családunk is...” Tóth József kitartását tehát siker koronázta, még azon évben - Lendva-vidéken az elsők között - nyugati munkára indult. Egykori gazdája egy engelswiesi gyárban szerzett néki állást, s megegyeztek, hogy munkaidő után a szállás és koszt fejében segít a gazdaságban. Rengeteget dolgozott, szombaton és vasárnap is, de hatszor annyit keresett, mint otthon. Ezért év végén már hívta maga után feleségét is, Irénkét. Ő is „két műszakot vállalt”, nappal a gyárban dolgozott, hét végén, s néha este is, kisegített egy vendéglősnél. Amikor tudtak egy kis lakást szerezni, még 1961-ben, ki vitték a három 39
