Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)

Az eltávozottak harmadik hulláma és a vendégmunkások

gyereket is, akikre addig a nagymama vigyázott. A család első komolyabb szerzeménye 1963-ban egy moped lett, amit hamarosan Opel autóra cseréltek. (48. kép.)

Hat év után egyik komaasszonyuk - aki szintén vendégmunkás volt - tovább hívta őket a bodeni tó mellé, Immenstadtba, ahol az apa egy vállalkozónál gépkocsivezető, Irénke pedig szakácsnő lett. Lankadatlan szorgalmuk gyümölcseként két év múltán vettek végre egy lakást, majd építkeztek. 1974-től 1986-ig laktak itt. 1985-ben aztán, amikor nyugdíjba mentek, vettek egy szép, kétszintes, kertes házat Lendva villanegyedében is.

József fiúk hazajött velük, a két nővér, Magdus és Julika azonban megszerezte a német állampolgárságot. Előbbi missziós nővér Jett, és évek óta a Fülöp-szigeteken él. Julika érettségi után elvégzett egy szakiskolát is, majd féijhez ment egy német kert-tervező mérnökhöz, s 1990-ben megszületett két aranyos ikerfiúk: Patrick és Michael. Néha hazalátogatnak, többnyire azonban Irénke utazik ki az unokákhoz, akik már „igazi németek”. (49-50. kép.)

Többször észleltem, hogy a nyugat-európai országokban dolgozó fiatalok milyen görcsösen igyekeznek beilleszkedni a fogadó város, üzem stb. légkörébe, társadalmába. Oka nyilván az, hogy csalódtak a kommunista társadalmi és gazdasági viszonyokban, elegük lett a szegénységből s az elnyomatásból, abból, hogy szülőföldjükön másodrangú állampolgárok voltak. Jobb módban, garasoskodás nélkül és főleg nyugodtan, békében szeremének élni.

Eme nyugati munkavállalók között már csak elvétve - pl. a svájci határ mellett fekvő dombimi textilgyár, „szövőgyár” körzetében - jött létre egy olyan magyarokból és szlovénekből összeverődött kis Lendva-vidéki közösség, amely összefogja, egyúttal ápolja e vendégmunkások egymással való kapcsolatait. Ennek köszönhető talán, hogy az odakerült fiatalok néha magyar házastársat keresnek, mint például a petesházi Horváth Feri. Ám az idősebbek ott született gyerekeiből többnyire már hiányzik a nemzeti azonosságtudat, s a befogadó ország teljes jogú polgáraivá szeretnének válni.

E kis dombimi magyar kolónia lakosainak élete, sorsa változatosan alakul az 1960-as évektől. Első adatközlőnk (G. I. szül. 1951) egy 1914 előtti amerikás magyar leánya, aki ottjártamkor épp itthon volt édesanyjánál látogatóban. Az ő szavait idézem: „... A legidősebb testvérünk, Gizi már 1965-ben kiment dolgozni Ausztriába. Először csak Dombimban egy háztartásban meg egy gyárban dolgozott, és elég jól keresett. Férjhez ment egy osztrákhoz, született kislánya is. Akkor kihívta először a bátyámat, a Józsit, azután meg engem. Most mind a hárman ott vagyunk. A Józsi is meg én is egy ruhagyárban dolgozunk. Én szövőnő vagyok, és a Józsi is sző, a Gizi pedig egy lámpagyárban dolgozik. A Gizi már kettős állampolgárságú. A félje egy üveggyárban dolgozik. Három gyerekük lett, ők már osztrákok. Magyarul nem is tudnak, öt éve voltak utoljára Kapcán, de a nővérem minden évben hazajön anyánkhoz... Ez [egy esküvői fotót mutat] a Gizi lányának az esküvője Dombimban, én vagyok rajta a nászasszony. Az unokahúgom, a Marika 22 éves, ő már az irodában dolgozik, bérszámfejtő, vőlegénye meg egy dombimi osztrák, ő viszont Svájcban dolgozik egy gyárban, mert

40