Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)

A Lendva-vidéki kivándorlások főbb okai. A vizsgálódás célja és nehézségei

Sok problémát okozott végül, hogy egyes gyakrabban emlegetett kivándorlókról 60-70 év távlatából - főképp az azóta felnőtt második nemzedék szájából - eltérő információkat kaptam. Ezért nehezen, sőt néha egyáltalán nem sikerült indulásuk és visszatérésük időpontját, társaik nevét, a vásárolt föld, szőlő tényleges nagyságát - melynek telekkönyvezése néha a mai napig sem történt meg - megnyugtatóan üsztázni.

Munkám hiányosságai közé tartozik, hogy csak az itthon maradtak szemszögéből tudtam a kivándorlás szerteágazó társadalmi és gazdasági kérdéskörét áttekinteni. Észak- Amerikából hazatelepült személlyel egyáltalán nem, Dél-Amerikából visszajöttél pedig csupán kettővel beszélgethettem. Számos, a két világháború között huzamos ideig Francia- és Németországban dolgozó egykori vendégmunkással találkoztam azonban. Ők többnyire korszerű, szép otthonban élvezik munkájuk jól megérdemelt gyümölcsét, a valutában hazautalt nyugdíjat, mely viszonylag magas életszínvonalat biztosít számukra.

Az I. táblázaton a népszámlálások községsoros kötetei alapján a gyakrabban említett hat település 1869 és 1991 közötti lélekszámának alakulását tanulmányozhatjuk, majd az 1900. évi népszámlálás ugyancsak községsoros kötetei alapján e települések társadalmi és gazdasági viszonyairól nyújtok vázlatos áttekintést (II. táblázat). Csak így érthető meg ugyanis, miért kellett a népes családok egyes könnyebben mozduló tagjainak vándorbotot venniük, hogy a létfenntartáshoz szükséges alapvető javakat megszerezzék.

E statisztikákból kitűnik az is, hogy ezen községek határa igencsak szűkös volt, népsűrűségük pedig magas. Ráadásul a Gyertyános, Hidvég, Kámaháza, Kapca és Petesháza határában lévő kisebb-nagyobb uradalmi majorok10 áttörhetetlen gátat szabtak a paraszti földéhség kielégítésének. A lakosság több mint 90%-ának kellett volna a mezőgazdaságból megélnie, részben segítő családtagként, ám Petesházán például a keresők 40%-a mezőgazdasági munkás, napszámos illetve cseléd volt. A hat településen mindössze 31 önálló iparos és 158 egyéb foglalkozású személy élt. Az egész járás egyetlen ipari létesítménye, az alsólendvai szálloda és vendéglő 28 alkalmazottal üzemelt. A családok túlnyomó része favázas szerkezetű, zsúpfedelű hajlékokban élt, melyekben általában egyeüen szoba, füstöskonyha, esetleg egy „hátsószoba”, valamint különféle rendeltetésű kamrák voltak. Egy-egy házban átlagosan öt-hat személy lakott, Petesházán azonban hétnél is több (II. táblázat). Érthető hát, hogy a különféle amerikai munkákra csábító agitátorok hívó szavára sokan elindultak, hogy sorsukon javítsanak. Ha az első próbálkozások sikerrel jártak, megkísérelték életük ily módon való jobbra fordítását a rokonok, ismerősök is.

A következőkben egy olyan sokgyermekes petesházi házaspár és leszármazottai vázlatos történetével ismerkedhetünk meg, mely híven dokumentálja, miként kényszerített a nincstelenség újabb és újabb családtagokat előbb a tengerentúlra, majd az idő múltával hosszabb-rövidebb nyugat-európai vendégmunkára, esetleg végleges ottani letelepedésre.

10