Göncz László: Egy peremvidék hírmondói. Mura menti életképek a 20. század első feléből - Nyelv és lélek könyvek (Budapest, 2006)
A II. világháború poklában
A Mengele döntése nyomán „formálódott” két csoport között - Erzsébet szerint - az volt a különbség, hogy amikor a barakkokba, illetve az épületegyüttesekbe terelték őket, akkor a munkaképes fiatalok csoportjára vizet zúdítottak, a másik csoportba kerülteket pedig gázzal megölték. Erzsébet akkor szerzett tudomást a történtekről és fogta fel a helyzetet, vagyishogy a másik csoportba kerülőket ne várják vissza, amikor a már több éve ott dolgozó lengyelországi zsidó rabnők mindezt - majdhogynem közömbösen - közölték velük. Az ottani viszonyok közepette az élet értéke teljesen megváltozott, hisz bármelyik pillanatban a magasfeszültségű kerítésnek taszíthattak, a gázkamrákba küldhették vagy egyszerűen agyonlőttek bárkit. Az ember úgy érezte, teljesen mindegy, mi fog vele történni, az élet és a halál jelentősége egybemosódott. Erzsébet csoportja a lágerban semmit nem csinált. Hat hétig karanténban voltak, rabruhában, fapapucsban, lenyírtan. A nap úgy kezdődött, hogy reggel nagyon korán kiterelték őket az udvarra, ahol több órán át álltak. Volt, aki nem bírta, összeesett vagy meg is halt. Ezt délben és este rendszeresen megismételtették velük, s ezalatt ételt és vizet szinte alig kaptak. Éjjelenként rendszeresen elvittek több lányt, fiatalasszonyt, akik nem tértek vissza. Feltehetően a fronton szolgáló katonák után szállították őket... Abban a szűkebb csoportban azonban, amelyben ő volt, a nőkkel szemben nem követtek el erőszakot. Erzsébetnek szerencséje volt, mert hat hét után Németországba, Gelsenkirchenbe szállították őket, így neki rabszámot sem tetováltak a testére. A csoportban vele együtt csupán néhány ismerős volt, Alsólendváról csak egy személy (aki később, miután hazakerültek, elköltözött onnan). Gelsenkirchenben több hétig a romok takarításánál segédkeztek, majd Drezda környékére kerültek, ahol egy tölténygyárban dolgoztak. Napi tizenkét órás munkaidejük volt. A női lágert azonban bombatámadás érte, az ő csoportjukban több mint négyszáz halott volt. A legnagyobb gond a nagy hideg volt és az éhezés, valamennyire azonban már emberszámba vették őket. Azokban a napokban, megannyi megpróbáltatás után nem reménykedtek 221
