Göncz László: Egy peremvidék hírmondói. Mura menti életképek a 20. század első feléből - Nyelv és lélek könyvek (Budapest, 2006)

Másutt raktak fészket

Rédicsre (ott néhány hónapot tartózkodtak). A vonat akkor már ismét nem közlekedhetett az időközben visszaállított határon át. A határ felé nyúló síneken, a rédicsi oldalon, üres vagonokat, szerelvényeket hagytak tartalékban az illetékesek. Egyszer Dezsőt is - aki időközben legénnyé cseperedett - magukkal vitték avasutasok, amikor néhány vagonért mentek, sőt engedélyezték neki, hogy ő indítsa el a mozdonyt. Elve az alkalommal, Dezső a vonat sípját is erősen meghúzta, hogy hadd hallják a hangját Hosszúfaluban is azok, akikre ő az áttelepülés után oly sokat gondolt. Hasonló meghatódottságról tanúskodnak azok az élményei is, amikor a távolból az alsólendvai vagy a hosszúfalui harang csendülését hallotta...

Az új környezetbe való beilleszkedés - még ha bizonyos szakaszaiban rendkívül nehéz is volt - megtörtént. Dezső soha nem érezte, hogy azért lett volna részük megkülönböztetésben Magyarországon, mert határon túli kisebbségi vidékről kerültek oda.

A Muravidékre a későbbiek során - mikor már útlevelet kaphattak - először Gyékényes és Csáktornya érintésével, vonattal tudtak látogatóba visszatérni, aztán miután megnyílt a Rédics-Hosszúfalu határátkelőhely, már személyautóval is utazhattak.

Mészáros Dezső ma is nagyon szereti Alsólendvát és vidékét, s örül minden, a Muravidékről származó ismerősnek, aki meglátogatja.

(Az interjú 2003. szeptember 17-én készült.)

198