Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Szövegáttűnések és hagyományértelmezések

közege. Manapság kulturális pluralizmusról beszélünk, amely éppúgy élesíti a kultúratudatot, mint ahogyan több nyelv ismerete a nyelvi tudatosságot csiszolja. Kiépül a kulturális reflexió metaszintje, az implicit normák és axiómák kodifikált törvényekként lépnek színre.

Arra a kérdésre, mi is tulajdonképpen a „saját nyelvünk”, a válasz nagyon egyszerű, hiszen a muravidéki magyarság többségének az elsődleges nyelve a muravidéki magyar nyelvjárás, ami a magyarországi nyelvjárástípusoknál is archaikusabb, és amelybe akarva akaradanul belekeveredik az ország nyelve, azaz a szlovén nyelv. Nyelvünkre alapjában véve érvényes a fergusoni diglossziafogalom első része, mely szerint „a diglosszia olyan viszonylag állandósult nyelvi helyzet, amelyben az elsődleges nyelvjárások mellett (melyek között lehet egy sztenderd vagy több regionális sztenderd nyelvváltozat) van egy azoktól erősen eltérő, nagymértékben szabályozott (grammatikailag gyakran bonyolultabb), foléhelyezett változat is, amely irodalmi, s amelyet nagyrészt iskolai oktatásban sajátítanak el.”4 A definíció hátralevő részét úgy lehetne módosítani, hogy az említett foléhelyezett változat a mindennapi társalgásban ritkábban használatos, de a közösség több szektorában ma már egyre inkább jelentkezik. A Muravidéken az „emelkedett” nyelvet vagy a magyar köznyelvet, irodalmi nyelvet az iskolában, formális körülmények között lehet elsajátítani, míg a „közönséges” nyelvváltozatot (azaz a mi esetünkben: a nyelvjárást) legtöbben anyanyelvként, elsőként tanulják. Mivel ez a mi elsődleges nyelvünk, nagyon kötődünk hozzá, tiszteljük, ezen tudjuk talán a legjobban kifejezni magunkat, vele definiálódunk stb., és ami nagyon fontos, nem szégyelljük.

4 BARTHA Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései /.Beszélők és közösségek/. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999, 67.

80