Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Nyelvi panorámák és szellemi horizontok

akkor, amikor a többségi és egy kisebbségi csoporthoz való tartozás egyszerre van jelen, s mindenkor az adott helyzet szabja meg, hogy ezekből mely kategória válik éppen fontossá. A muravidéki magyarság egy olyan beszélőközösséget alkot, amelynek tagjai a saját és a mások nyelvhasználatával kapcsolatos magatartásformákra vonatkozó közös tudásban osztoznak, interakciójuk során nem egyetlen nyelvet, hanem két nyelv vagy nyelvváltozataik különböző repertoárjait használják. Lanstyák István ezzel kapcsolatos meghatározása a következő: „Kétnyelvű beszélőközösségen olyan közösséget értek, amelyben a napi kommunikáció során két önálló nyelv használatos. Az ilyen közösségeknek nem minden tagja kétnyelvű, de ezek is tagjai a kétnyelvű beszélőközösségnek. Egyrészt azért, mert a két nyelv használatának szabályait ők is ismerik (tudják, milyen beszédhelyzetben lehet magyarul megszólalni), másrészt pedig azért, mert ők is a kétnyelvű anyanyelvváltozatot beszélik, mivel ezt sajátították el anyanyelvként. (...) Az olyan beszélőközösségeket, amelyek közösségként csak úgy tudnak létezni, hogy rendszeresen egynél több nyelvet használnak, kétnyelvű beszélőközösségeknek nevezzük. A kétnyelvű beszélőközösségek egyik legjellemzőbb változatát a nyelvi kisebbségek közösségei alkotják, amelyek az anyanyelvükön kívül bizonyos helyzetekben egy másik nyelvet, az adott ország többségi lakosságának a nyelvét is kénytelenek használni.”13 Igaz, számos tényező befolyásolja, hogy a kétnyelvű beszélőközösségek az egyik vagy a másik nyelvet, illetve ezeknek változatait mikor, hol és hogyan használják. Az is igaz és természetes, hogy bizonyos tevékenységi körökben az egyik, más helyzetben a másik nyelv a használatos. Ez elsősorban az egyéntől,

13 Lásd BARTHA Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései /Beszélők és közösségek/. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. 65.

33