Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Nyelvi panorámák és szellemi horizontok

hogyan szabadult fel az individuum a társadalmi személyiségének tulajdonított, öröklött és eredendő meghatározottságtól”, továbbá hozzáteszi, hogy ezt a tájékozódási irányt joggal tekintjük a modern ember legnyilvánvalóbb és legeredetibb vonásának. „Egyszóval az »individualizáció« az emberi »identitást« »adottságból« »feladattá« változtatja azzal, hogy a szereplőkre ruházza a feladat teljesítésének felelősségét és saját teljesítményük következményeinek (és másodlagos hatásainak) vállalását; más szóval de jure, ám nem szükségképpen de facto autonómiát alapoz meg.”4 így kell az önmeghatározás új lehetőségeivel élnünk, végigjárva az identitáskeresés nehéz útját, ha a saját nemzeti, nyelvi, kulturális stb. hovatartozásunk ügyében akarunk tisztán látni.

Charles Taylor a vicc egyszerű formájával szemlélteti az ember közösségi természetét, ugyanis egy vicc, amelyet magunk olvasunk el, soha sincs ránk olyan hatással, mint az, amelyet társaságban élvezünk Az emberre nem úgy kell tekinteni, mint aki el van szakítva társaitól, az emberi lény nem egy magába zártan létező individuum, hanem identitása révén egy közösségbe ágyazódik bele. Mi több, identitása arra a csoportra mutat vissza, amelynek tagja. Identitásunkat másoktól nyerjük Az egyén csak úgy láthatja meg igazán önmagát, ha kapcsolatba kerül másokkal. A nyelvnek ugyancsak óriási jelentőséget tulajdonít az én felépítésében.

A kisebbségek történeti kialakulásában fontos az, „hogy az eredeti nemzeti közösségtől való leválás pillanatában a modern nemzettudat legfontosabb hordozói — az egységes irodalmi nyelv, a nemzeti, állami politikai program, az egységes nemzeti kultúra, gazdaság, piac -4 Zygmunt BAUMAN i. m. 11-13.

28