Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Montázsok és fragmentumok

nyilvánosság előtt zajló élet, hogyan szervezik. Őszintén szólva, ez olyan munka volt, hogy nem volt időm észrevenni semmi mást. Meg volt benne egy Ids emberi gyengeség. Amikor az embernek sikere van, akkor arra gondol, hogy ez jár neki, s ezért jobb is nem észrevennie.

Született budapestiként a hatvanas évek végén előbb a fővároshoz közeli Kisorosziba, majd a nyolcvanas évek közepén Gombosszegre költözött. Mellesleg ez a falu pár kilométerre van Szlovéniától. Szüksége volt-e a magányra, vagy volt egyéb indítéka?

Semmi kétség, ez szigorú belső emigráció volt. Az általános izolációban egy másik izoláció. De tényleg ez volt az egyetlen, amit a munkám érdekében tehettem.

Körülbelül húsz év után került a kezünkbe a Párhuzamos történetek, ami nemcsak számomra jelenti a jnüvészi artikuláció csúcspontját. Hatalmas mű, opus magnutn, melyben nincsenek többé tabunak számító témák. A homoszexualitás, az erotika, az európai zsidóság meggyilkolására tett kísérlet mint jelentéshordozó történelmi aktus, a kulturális toposzokon keresztül érintkező dolgok adják a mű hatalmas erejét. Mi minden kell az írónak ahhoz, hogy ezt a tudáshalmazt artikulálja? Röviden: hogyan keletkezett a mű?

Valójában egy nagy ásító hiányból keletkezett. Az Emlékiratok könyvét csak úgy tudtam befejezni, ha menet közben mindazzal számoltam, amit ebben a munkában nem tudtam megoldani. Esetleg nem a saját tehetségtelenségem miatt nem tudtam megoldani, ez a kérdés is foglalkoztatott, hanem azért, mert nem megoldható. Esetleg olyan szimptomatikus jellegű szemléleti hibákról és megoldatlanságokról van szó, amelyeket maga a kultúra sem tud vagy nem akar megoldani. Ezeket az ember nem tudja olyan könnyen a szőnyeg alá seperni, mint a

243