Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Montázsok és fragmentumok

hogy legyek a titkosszolgálat ügynöke, mivel azonban megtagadtam, évekig nem kaptam údevelet. Újságírói állásomat én magam adtam fel, lakásom nem volt, vidékre költöztem. A publikációs tilalmat egy évtized után feloldották, de a könyveim csak minimábs példányszámban jelenhettek meg. Utánnyomásra vagy új kiadásokra a kiadó nem kapott engedélyt. A darabjaimat csak pincében, padláson, mindenféle próbatermekben és stúdiószínházakban játszhatták, vidéken. Amikor Budapesten egy halálosan beteg nagy színésznő, Ruttkai Éva több éves harc után végre kiudvarolt magának egy bemutatót, akkor a nézőtér felét le kellett zárni, és csak éjjel tizenegykor kezdődhetett az előadás. Ma ez már alig elképzelhető. Darabjaim előadásairól a napilapok nem írhattak, rádióban, televízióban a rendszerváltásig nem szerepelhettem, interjút nem adhattam, s így tovább. Személyesen nekem ez ugyan nem ártott, mert bizonyos aszkézisre és koncentrációra szoktatott, de kellemesnek vagy hasznosnak azért nem mondanám.

Az 1986-ban megjelent monumentális műve, az Emlékiratok könyve volt a betetőzése a nyolcvanas évek paradigmaváltásának, a mű nemcsak formátuma, hanem esztétikai minősége révén is új, más dimenzióba emelte a magyar prózát. Európai, elsősorban német és holland recepciója, majd amerikai visszhangja, hatása, sikere, sőt úp'anyomtatása és zsebkönyvkiadásai a kortárs magyar irodalmat világirodalmi rangúvá tette. Hogyan élte meg ezt a sikert ?

Évtizedes izolációból kilépni nem egyszerű. Még akkor sem, ha az ember ügyel rá, hogy tudjon róla, mi történik körülötte a külvilágban. Személyes tapasztalatok, egyszerű, köznapi benyomások híján a legpontosabb információ is könnyen félrevezet, nevetségessé tesz. A sikert pedig egyszerűen nem vettem észre, mert megint dolgoznom kellett, most valami egészen máson. Meg kellett értenem, hogyan működik a

242