Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Montázsok és fragmentumok

tották, a telefonokat lehallgatták. Évtizedekig nem merte senki kinyitni többé a száját. A nyelv mellett kialakult egy metanyelv. Aki mindezt nem bírta józan ésszel, alkoholista lett, megőrült vagy felkötötte magát. A diktatúra később kis engedményekkel igyekezett a szoft látszatát kelteni és sikeres volt a látszatokkal. A hidegháborús állapotok felszámolásában, a békés koegzisztenciában és főleg a szabad kereskedelemben érdekelt külvilágnak érdekében állt a hazugságot lenyelni. Annak a kifejezésnek, hogy „Magyarország a szocialista tábor legvidámabb barakkja”, az égvilágon semmi alapja és tartalma nem volt. Francia és amerikai publicisták találták ki a saját megnyugtatásukra, és a saját opportunizmusuk számlájára. Magyarország ezekben az években az első helyen állt az öngyilkossági statisztikákban. Az alkohobzmus olyan népbetegség lett, mint a nátha, a mai napig nyögjük a hatását. Hogy csak valami közelebbit mondjak, az apám negyvenhét évesen öngyilkos lett, én pedig felnőtt életem első két évtizedében folyamatosan készültem az öngyilkosságra. Ma legyek öngyilkos vagy csak holnap. Volt bennem egy másik ember, aki állandóan ezt kérdezte. Azt suttogta, hogy nincs más megoldás.

Ilyen körülmények között miként alakult a pályafutása?

Nagyon érdekesen, kalandosan. Az első publikációmat betiltás és letiltás követte, mert a pártállam egyik paranoid ideológusának az a rögeszméje támadt, hogy a jugoszláv revizionisták hatása alatt állok, Dilas követője vagyok, én is az „új osztály” elméletét hirdetem. Honnan ismerhettem volna? Tíz évvel később jutottak a kezembe a könyvei. Legfeljebb a saját fejemmel hasonló következtetésre jutottam. Akkor nem is értettem, hogy mit akarnak tőlem ezzel a Milovan Dilasszal. Ez azonban csak az első figyelmeztetés volt. Két könyvem megjelent, aztán hét éven át egy sor sem. Zsarolással és csábítással megpróbáltak rávenni,

241