Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Montázsok és fragmentumok

Az állatias és az emberies

(Beszélgetés Nádas Péterrel1)

írói pályáját a hatvanas évek „szoft” magyar diktatúrájában kezdte novellisztikával majd a hetvenes évek végén a színpadi műveivel vált a magyar irodalom legjelentékenyebb alakjává. Mennyire volt édes M szabadság lélegzete” a megélt valóságban ?

Annyira szoft azért nem volt a diktatúra. A személyes szabadságát az embernek igen nehéz körülmények között, magának kellett megteremtenie. Ami csupán belső szabadságot jelentett, politikai szabadságot nem, a felemásság pedig torzította, igen veszélyes helyzetekbe hozta a személyiséget. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ’56-os forradalomban több ezer ember pusztult el. Utcai harcokban estek el, vagy éppen a felkelők ölték meg őket. A közparkokban voltak elföldelve, később a hatóságok titokban exhumáltak, éjjel. Közel kétszázezren menekültek el az országból, sok magasan kvalifikált értelmiségi, ami az országot szabályosan lefejezte. Tíz évvel a háború után Budapest ismét romokban hevert. Több száz embert végeztek ki, kiskorúakat nem végezhettek ki, megvárták, amíg nagykorúak lettek. A határokat lezárták, se ki, se be. Amikor a hatvanas évek elején az első valamirevaló elbeszéléseimet írtam, még teli voltak a börtönök és az internálótáborok. Arról igazán nem volt szó, hogy jókedvűen félre lehetett volna nézni. Pontosan fordítva, az életnek alig maradt olyan szegmense, amelyre ne telepedett volna rá a rettenet, a totális vereség, a félelem, a tehetetlenség vagy a depresszió. Hiába volt az ember húszéves. Mi lett volna ebben a szoft? A rendőrspicliktől mozdulni nem lehetett. A leveleket felbon1 A beszélgetés a ljubljanai Fabula fesztiválon készült 2008. január 22-én.

240