Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Nyelvi panorámák és szellemi horizontok

félek tőle.”6 A kanadai filozófus élesen bírálja azt a felfogást, mely szerint a vallás a gyűlölet okozója lenne. Vallás és identitás című tanulmányában sikeresen kimutatja, hogy a 20. század legtöbb, vallással összefüggésbe hozott erőszakos jelensége tulajdonképpen nem a vallásból ered, hanem a vallásra egy lényege szerint vallástalan mechanizmus működése terelte a gyanút.

A felvilágosodás óta terjedt el széles körben az a meggyőződés, hogy az ellenségeskedés, a gyűlölet, a megnemértés valószínűleg mélyen vallási örökségünkben gyökerezik, hogy tehát e jelenségek kifejezetten a zsidó monoteizmusból eredő hitben találhatók meg. Érdekes, milyen gyakran vádolták antik szomszédaik a zsidókat és később a keresztényeket „atheioi”-nak azért, mert megszegték a más istenekhez való türelmesség bevett szokását, gyakran a szinkretizmusba lépve át. Mindkét fél tagadta azonban a saját istenén/istenein kívüli istenek létét, illetve a másik fél istenét/isteneit kiegyenlítette a démonokkal, és saját híveinek szigorúan tiltotta ezek imádatát, tiszteletét. Olyan kép alakul ki mindebből, amely szerint a vallás az egyes vallásokat képviselő csoportok perének, vitájának okozója. Történelmi szempontból tekintve van ebben némi igazság, de a vallás és a gyűlölet 20. századi kapcsolatáról nem ez a teljes igazság, konstatálja Taylor.

Manapság az erőszak szószólói mind jobban eltávolodnak az igazán hívő katolikusoktól és protestánsoktól, akikről elmondható, hogy a béke szívbeli szószólói. Ebből kifolyólag Taylor tézise az, hogy a vallás összekeveredése (összevegyülése) a 20. századi erőszakkal nagymértékben annak a pernek (vitának) a következménye, amelyet identitásharcnak nevezhetünk. Ezek a csatározások pedig azok körül az identitások körül bontakoznak ki, amelyek a más identitásoktól való elhatárolódás-6 ESTERHÁZY Péten Harmónia caelestis. Budapest: Magvető, 2000, 560.

19