Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Nyelvi panorámák és szellemi horizontok

sal definiálódnak. Egyáltalán nem szükségszerű azonban, hogy e definíciók vallási természetűek legyenek. Ellenkezőleg, legtöbbször a racionális, nyelvi vagy nemzetiségi hovatartozás a legmeghatározóbb jellegzetességük. Tény azonban, hogy az öndefinícióba olykor, például a nyelv helyett, belejátszik a vallás is.

Taylor Észak-Irország és a volt Jugoszlávia példájával illusztrálja elméleti következtetéseit. Mindkét válsággóc esetében az a felfogás terjedt el, hogy a vallási különbségek segítették elő a nemzetek közötti gyűlölet megerősödését, vezettek a mostani helyzethez. Viszont sokan megfeledkeztek arról, hogy az ateista Miloševič „szerbként” harcol(t) a bosnyákok és a koszovói albánok ellen; az isten és a pravoszláv vallás ebben a harcban nem játszott szerepet. A nemzet történelmi identitása volt a döntő, az egyes kolostorok vagy hagyományos vallási helyek csak a terület fontos pontjaiként szolgáltak, egyébként semmilyen jelentőségük nem volt. Más szavakkal: a vallás a korszerű identitás körüli harcokban mint szimbólum lép fel, nevezetesen olyan történelmi tradícióként, amely meghatározza a „mi” nemzetünket. Ez az elképzelés nagyon távol áll attól, ami régóta érvényes a vallási tiszteletre és részvétre.

Taylor néhány lépésben bemutatja saját felfogását a világban manapság elterjedt identitásharcok különböző forrásáról. Szerinte az identitásharcok eredete valamilyen módon az újkori demokrácia természetében rejlik, hiszen a szuverenitás kora a népek számára lehetővé teszi az ország politikai identitásának kérdésébe való beleszólásukat. Ez paradoxont szül, hiszen az újabb kori demokrácia saját célkitűzése szerint az emberiség történetének legnyitottabb uralmi formája, a legjobban kész felkarolni mindenkit, felülmúlja az antik demokráciát is, amely kizárta a rabszolgákat és a nőket. De a demokrácia dinamikája gyakran a csopor20