Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)
Nyelvi panorámák és szellemi horizontok
azokat az elméleteket, amelyek a „korszerű ideál” valóságeszményét vallják a magukénak. Közéjük sorolja Nietzsche bölcseletét, a dekonstrukcióról szóló posztmodern neofreudista tudományt (Derrida, Foucault), az önmeghatározás szabadságról folytatott vitákat... A felsorolt és hozzájuk hasonló elméletek szerinte azért vonzóak a mai világban, mert a szabadság és az erő érzetét keltik, lényegükben antropocentrikusait, vagy talán még annak sem mondhatók, s ilyen minőségükben az értelem elvesztéséhez vezetnek A valódiság értéke abban rejlik hogy az egyénhez jobban alkalmazkodva (ön)felelősebb életformát követel tőlünk és változatosabb életet nyújt. Ennek az ideának az erejét Taylor véleménye szerint egyaránt érzékelik azok akik szcientisztikus alapon gyakorolnak kritikát, és azok is, akik „morális petyhüdség” vádjával állnak elő. Szerzőnk rámutat arra, hogy amit ma személyes identitásnak nevezünk azt a korábbi társadalmakban nagymértékben meghatározta a személy társadalmi helyzete. Ezért az identitás elismerése nem okozott problémát. A társadalmi elismerés a derivált társadalmi identitásban benne foglaltatott, hiszen olyan társadalmi kategóriákon alapult, amelyeket mindenki kételkedés nélkül elfogadott. De a belsőleg derivált személyes, valódi identitás nem nyer a priori elismertetést. A premodern korban az emberek azért nem beszéltek az identitásról és az identitás elismeréséről, mert az magától értetődött. Az identitás kérdéséhez több irányból lehet közelíteni, az identitáshoz vezető egyik lehetséges út a kommunikáció felőli. Assmann Arisztotelész definíciójából indul ki, aki az embert „zoón politikon”ként definiálja, azaz olyan társas állatként, amely politikai rendekben, közösségekben, csoportokban él. Arisztotelész szerint az embert a beszéd különbözteti meg más csoportalkotó élőlényektől, és a beszéd teszi lehetővé a kommunikációnak azokat a formáit, amelyek köré ember17