Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Nyelvi panorámák és szellemi horizontok

másság és a multikulturalizmus retorikáját, világos, hogy benne a központi helyet a valódiság kategóriája foglalja el. Nemegyszer az az érzésünk, hogy az élet lényege előre adott, fiiggeden az egyén vágyától (óhajától, kívánságától, akaratától), tehát életünk alakításában eleve létezik valami, amit nemesnek, bátornak, jónak ismerünk fel. A horizontok adottak, szögezi le a filozófus.

Jan Assmann kétféle identitást különböztet meg: a személyes En-azonosságot és a kollektív Mi-azonosságot, melyek sajátos, látszólag paradox viszonyban állnak egymással. Kereken kimondja, hogy a „kollektív önazonosság az individuális tudás és tudat ügye.”2 Az Énen belül különbséget tesz az „egyéni” és a „személyes” identitás között. Az első az egyén tudatában az őt mindenki mástól megkülönböztető vonásokkal kiépült és fenntartott kép, ezzel szemben a „személyes identitás az egyén minden olyan szerepének, tulajdonságának és képességének foglalata, melyek a társadalomépítmény speciális konstellációiba tagolódása révén hárulnak rá”.3 Röviden azt lehetne mondani, hogy az egyéni identitás (az individuáció) a létezés testszerűségével és alapszükségleteivel kapcsolatos, a személyes identitás (a szocializáció) pedig az egyén társadalmi eÜsmertségére és besorolhatóságára vonatkozik. Mindkét folyamat azonban kulturálisan kijelölt pályákon zajlik, s egy olyan tudat ügye, melyet az adott kultúra és korszak nyelvezete, képzeletvilága, értékei és normái formálnak és szabnak meg sajátos módon. Ebből következik, hogy a társadalom magának az egyénnek az alkotóeleme - magyarázza Assmann. Szerinte mindenfajta identitás kulturális identitás, így a társadalmi konstrukció révén még az Én-azonosság is az. „Természetadta" identitás nincs - szögezi le Assmann, ezért az Én2 Uo. 130.

5 Uo. 130.

14