Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Szövegáttűnések és hagyományértelmezések

Jugoszláviám még leginkább Valéry Mediterráneumára emlékeztet, hiszen az is ugyanolyan konkrét, mint utópikus.”

Tolnai esszénovelláinak univerzumában a figurák ezt a színpadot — ahol a dolgok sorsa játszódik — szeretik, tanulmányozzák, kutatják, gyűjtögetik, itt rakják össze a hiányzó darabkákat, hiszen, az „Egész, amely már ki tudja mikor, eltörött, az állandóan leomló, lerombolódó Egész fantomfájdalma vezérli a gyűjtőt. A fejébe akárha létezne valami a mozaikkészítő fordított vázlatához hasonló tervrajz.” A különböző háborúk, főleg az utolsó, az „Újkori Balkáni háborúk rombolásával szemben éppen az a néhány kulisszaszerűen megmaradt részlet, dekoráció, struktúra az a centrum, amely köré a káosz, az élet talán újra megszervezhető lehetne.” Az elbeszélő éppen a gyűjtőkben véli felfedezni azokat a méheket, akik képesek e káosz, „szemétdomb, lerakat” újraszervezésének első mozdulatait megtenni.

Tolnai legkülönbözőbb művészei, írói, festői, történelmi személyiségei a mediterrán-balkáni sáv enciklopédiájából jönnekmennek; itt történnek a valóság banalitásai, a „semmis dolgok”, a bélyeggyűjtés vagy a kutyatenyésztés. Mindez egy erősen kódolt tolnais varázslatban tárul elénk Történetcsinálás művelete ez, amely a valóságszinthez tartozik „Csinálásról van itt szó, a megformálás, a létrehozás (produkció és reprodukció) értelmében: a nyelvet a festő által használt színhez és a szobrász által használt anyaghoz hasonlóan anyagként és eszközként használó poietész és mimetész műhelyében vagyunk”2 Az emlékek, a kulturális tapasztalat óriási épületébe lépünk. Ez képezi Tolnai regénykatedrálisának alapzatát. A kanavász, ha átvérezve, széthullva is immár, adva van neki.

2 TOLNAI Ottó: i. m. 7.

147