Vida Dorian: Legendák karcolata (Lendva, 2018)
Bíborlila ködkép
Mennyi mozgó kis csoda. Innen, a negyedikről, mintha apró kis teremtmények lennének, s én vigyáznék rájuk. Nem hittem, hogy ennyire korán is mennyi minden történhet egy ilyen kis városban. Egy-egy levél lehullik a fáról, megújult már ő is. Közben pedig megtörténik a csoda. A Nap felkel, s én nézhetem. Bár majd megvakulok, annyira fényes, olyan fenséges. Nem hiába keringünk körülötte. Ereje nagyobb, mint bármi, amivel eddig valaha is találkoztam, tisztasága makulátlan, melegsége csábít az ölelésre. Felkelt a Nap, s valahogy felkeltem én is. Valahogy ez örök. A Nap lenyugszik, a Hold felkel, s mintha egy soha véget nem érő táncot járnának, ami oly szép, s nemes, hogy a kis feladatommal, hogy tájleíró novellát kéne írnom, már nem is tudok foglalkozni. Ezzel a gyönyörű, csillogó glóriával viszont annál inkább. Magával ragadó mindene. Vonz, egyre intenzívebben, mintha erőt adna nekem. Belőle táplálkozom, lehet azért, mert tűzjegyűként születtem. Aztán... Egyszer csak vége. Jött egy felhő, eltakarta, esni kezd, s nekem nem marad semmi. Bánkódom magamban, hogy igazságtalanság ért, nem erre vártam napok óta. Mit lehet tenni? Ekkor kedvesem hátulról finoman átölel, úgy látszik, felébredt: — Esik — s mosolyog, ahogy a fejét a vállamra helyezi. — Imádom az esőt. Egy pillanatra megdermedek. Elmosolyodom, s csak enynyit mondok: — Én is. 46
