Göntér János: Dobronak. Múlt és jelen a határ mentén (Lendva, 1998)
Falusi élet és népszokások
havat, mert félő volt, hogy beszakítja a tetőt, amely több helyen meg is történt. Az udvarban alig tudtunk mozogni a nagy hótól. Magas folyosókat vágtunk bele, hogy el tudjunk járni. Volt olyan nap is, hogy Jóska bátyám íuszedő ruhában vitt az iskolába, a hátán! A környező falukból az iskolába azokon a napokon nagyon kevesen jelentek meg. Annyi hó volt, hogy még húsvétra is maradt. Közben - még a tél folyamán - amikor a havazás elállt és kitisztult az idő, nagyon hideg lett. Reggelenként mínusz 32 fokot is mértek Celsiusban. Néha még a kutunk is befagyott egy kicsit, ami azelőtt soha nem történt meg. A jeget fel kellett tömi, hogy vizet meríthessünk. A madarak mind beszorultak a házakhoz, sokat fogtunk belőlük rosta alatt. A verebeket elengedtük, a cinegéket és az énekes madarakat kalitkába tettük és kiteleltettük őket a házban. Csak tavasszal bocsátottuk szabadon őket. Azért a lakásban nem fáztunk, tüzelőnk minden télen volt bőven és valahogy csak-csak kikapartuk a hó alól. Ezen a télen sok gyümölcsfa is elfagyott, különösen a szilvafák. Tavasszal össze is írták a községházán a fagykárt, de azt hiszem, hogy csak a statisztika miatt, mert kárpótlást senki nem kapott. Az én gyermekkoromban — ellentétben a mostaniakkal - gyakran előfordultak még hosszú és nagy telek, de olyanra, mint az az 1928/29-es volt, még az öreg emberek sem emlékeztek. Általában már november végén, de legkésőbb Mikulás környékén leesett az első hó és csak nem sokkal húsvét előtt szokott elolvadni. Erős, hideg szelek fújtak északi irányból és gyakran okoztak komoly hófúvásokat az utakon, a patak, meg a mesterházi rét be szokott fagyni. Egész télen azon szoktunk csúszkálni, vagy korcsolyázni. A csúszkáláshoz nem kellett semmilyen segédeszköz, akinek volt jó szeges és patkós cipője vagy csizmája, az tehette bármikor. A korcsolyázáshoz azonban korcsolyára volt szükség és az nem sok gyereknek jutott akkoriban! (Mert az is megtörtént, hogy egy családban két-három gyermeknek összesen egy pár cipője volt! Úgy, hogy amikor az egyik ment iskolába, a másik, vagy másikak odahaza voltak. Még felnőtteknél is volt hasonló eset. Egy lendvai ismerősöm mondta el, hogy az ő nagyapja 1915-ben a lendvai legelőn halt meg hirtelen halállal. A nagyanyja csak úgy tudott elmenni a helyszínre, hogy előbb a meghalt férje lábáról le kellett húzni a csizmát, azt neki hazahozták és csak abban tudott elmenni a halotthoz). Néhány sorban említeném a manapság már ismeretlen fogalmat, a mezítlábjárást. Ez a szokás egybefügg egy kicsit az akkori gazdasági helyzettel. Sokszor egy pár cipő, vagy csizma talpalása, de még a javítása is gondot 40
