Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
Előszó
azt a nyelvet, azt az analógiákra épülő archaikus, prelogikus gondolkodást, amelyet a XX. század végének, keresztény-zsidó kultúrán nevelkedett városi polgára Európában vagy Amerikában már régen elfelejtett. Anélkül tehát, hogy ismertem volna a filmkritika csínját-bínját, hogy tisztában lettem volna a hagyományos filmesztétika legelemibb tudnivalóival is, tettem kísérletet arra, hogy egy Fellini filmet is belehelyezzek abba az asztrálmítoszi keretrendszerbe, amellyel meséket, mítoszokat stb. olyan frappánsan lehetett "megszelídíteni". így született a Casanova napja c. írásom, hagyományos filmelemzés oldalhajtásaként (Hazánk Kiadó, Győr 1993), amelyben Fellini saját maga által legtöbbre tartott filmjét, a Casanovát vettem vaílatóra. Ez a filmremek szinte magától kínálta a mesei-mítoszi párhuzamokat, a szoláris dramaturgia szerkezete könnyen áttűnt a film "laza szövésű" zsánerűn. De nemcsak a csillagmítoszi értelmezhetőség lehetősége tűnt fel az "életképi" rétegek mögött, hanem ezt megerősítve egy (mély)pszichológiai üzenet is sejtetni engedte magát. Ennek a mélylélektani aspektusnak a megértéséhez nyújtott számomra nagy segítséget Bruno Bettelheim könyve: a Mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, valamint C. G. Jung elmúlt évtizedben magyar nyelven hozzáférhető munkái. Csakúgy mint a Casanova napja c. írásom, ez a munkám is hosszú vajúdás után született meg, miután újra és újra végignéztem a videokazettára rögzített filmalkotásokat és sikerült többé-kevésbé túltennem magam azokon az első katarzisélményeken, amelyeket kiváltottak bennem. Ezúttal könnyebb volt a dolgom, mint első kísérletemnél, hiszen a "Casanovái iskola" úgy tűnik, jól bevált, az ott "megfejtett" üzeneteket, képkódokat már csak be kellett helyettesíteni az új közegbe, Fellini magánmitológiáját egyeztetni kellett a "nagy mitológiával", ami, tekintve a mester zseniális, archaikus képalkotó logikáját, viszonylag könnyen ment. Mivel a Zenekari próba és A nők városa közvetlen folytatása a Casanovának (egymás után forgatta őket Fellini), szinte "szinkronfordításban" lehetett élvezni a képes beszédet, míg a Satyricon esetében (tekintve, hogy a mester ezzel a művével hagyott fel a szorosabb értelemben vett neorealizmussal, s kezdte el archaizáló filmjeit), több időt vett igénybe a "működési elv" meghatározása, lévén ez a film a műfaj "prototípusa". Annál nagyobb örömet okozott ez az oknyomozás, minél váratlanabbá bukkantak elő ennek a gyönyörű "képes beszédnek" az egyes "szó-képei", komplex szimbólumhalmazai, néha ott és úgy, ahogy az ember a legkevésbé várta volna. Úgy tűnik, hogy az az asztrálmítoszi keret, amelynek segítségével az elemzést folytattam, használható mindhárom film esetében (valószínűleg a mester valamennyi 4
