Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
Zenekari próba - Cselekmény
kártyából jósoljon a menedzsernek és a szakszervezetisnek. Nagy felbolydulást mutat a kártya, amit a két nem zenész csodálkozva vesz tudomásul. Az oboás fontosnak tartja megjegyezni azt is, hogy az oboa gyűlöli a hegedűt, s a hegedű az oboát. Lelki emelkedettséget fejleszt ki ez a hangszer abban, aki játszik rajta. Pl. a belső látás képességét, azt, hogy a zenész megláthassa az egyes hangok színét. Aranyló foltot lát az ember a szeme előtt a hangszert megszólaltatván, tündöklő fényt. A kiselőadás végén játszik néhány hangot a hangszeren. A kottatáros a karnagy után megy, aki most éppen zuhanyozik. Ha már ismét szót kapott ez az öregúr, elmondja, hogy régen sokkal nagyobb tisztelettel voltak a karmester iránt, s hogy maga a karmester is sokkal szigorúbban bánt a zenekarral. Nem volt műszak, munkaidő, s volt úgy is, hogy egész éjjel próbálni kellett. Mindennek ellenére a zenészek reggel tapssal köszöntötték szeretett vezetőjüket. A monológ közben egyesek tiltakozó feliratokat írnak a falra. A karnagy, aki éppen most jött ki a zuhany alól, törölközővel a nyakában filozofálgat a zene értelméről. A beszédén érződik, hogy német akcentussal fűzi a szavakat, s néhol német kifejezéseket is a mondandójába kever. Bevallja, hogy nevetségesnek érzi magát vezénylés közben, olyannak, mintha kísértet volna. Lassan rátér igazi mondandójára, miszerint számára a zene az egész világ, s hogy vezénylés közben a világ urának, királyának érzi magát. Aztán önmagának ellentmondva, cinikusan hozzáteszi, hogy kiképző őrmesternek érzi magát, aki kénytelen farba rugdosni a kétballábas katonáit. A riport közben tölt magának egy pohár pezsgőt, s arról beszél, hogy egyszer mennyire zavarta egyik zenészének fénylő, tükröződő gyűrűje, amely a szemébe világított és elvakította. Elviselhetetlennek látja néha az egész zenekart, annyira sem becsüli őket, hogy tudomást vegyen róluk. Arra kéri a televíziót, hogy ezt az utolsó mondatot vágják ki a riportból, különben lábon lövik a feldühödött muzsikusok. Megint emelkedettebb hangnemben folytatja. Azt részletezi, hogy milyen különleges érzés volt, amikor vezénylésre emelte kaiját, s a karmesteri pálca mintha láthatátlan szálakkal lett volna összekötve a hangszeresekkel. Megint "cinikusra veszi", kritizálja a demokráciát, ahol mindenkinek hasonlónak kell lennie, neki is pl. a hegedűsre kellene hasonlítania, akinek hentes ujjai vannak. Aztán arról kezd beszélni, hogy üzleteléssel foglalkozik, pontosabban házakat szokott venni. Inget cserél, majd a zene szakrális voltáról elmélkedik, a miséről, amikor a bort vérré, a kenyeret testté változtatják (ezen a riporter nevet). Beszéd közben a tükör elé megy és aprólékosan igazgatja magán az ing nyakát, a pulóvert s a szemüveget, mintha az volna a szándéka, hogy spontánul lezser 13
