Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
Zenekari próba - Cselekmény
benyomást keltsen az emberekben, akik látják. A monológ vége felé mintha újból megmozdulna a padló, megremegne a föld, s furcsa morajlás hallik odakintről. Folytatván a diskurzust, a karmester állítja, hogy a szeretet, amely egykor a karmesterek és a zenekarok között fennállt, mára kiveszett. A kétkedés kiszorította a hitet. Mint egy tönkrement házasságot is, a zenészeket is a gyűlölet tartja egybe. Leüt néhány akkordot a fekete zongorán, majd hirtelen elsötétül minden, elmegy az áram. A kottatáros egy szál gyertyával jön be, s tanácstalanul kérdi a "gazdáját", hogy most mi legyen, mire a karnagy hidegen kijelenti, hogy a próba folytatódik. A próbaterembe érve pokoli hangulat fogadja a karnagyot. A zenészek fellázadtak a karmester ellen, forradalmi a hangulat. Hatalmas a hangzavar, a kiabálás, a hurrogás. A falakon mindenféle jelszavak, tiltakozó írások látszanak, meg a felhördült emberek óriási, fekete, mozgó árnyai. A zeneszerzőket ábrázoló képeket mindenféle anyaggal mocskolják be. Az öreg kottatáros, a karnagy, valamint a szakszervezetis és a menedzser csak áll és bámul tehetetlenül. Az ütősök püfölik hangszereiket, mintha igazi harci dobok volnának. Egyre fokozódik a pszichózis, dühös mindenki. A csellista összegyűri a kottalapokat és torz arccal vágja a földhöz az egészet. A káoszt kihasználva a kontrafagottos és a zongoristanő a fekete zongora alatt szeretkeznek, miközben a nő zsemlét majszol. Nemcsak odabenn a teremben van világvége hangulat, hanem odakinn is, hiszen az egész terem beleremeg, úgy mozog odakinn is a talaj. Hajba kap a szakszervezetis és a menedzser is. Egyre intenzívebben reng a padló és a falak, mintha odakinn valaki dörömbölne. A mennyezetről furcsa, kátrányszerű, fekete, nyúlós anyag csöpög az emberek fejére. Két hegedűs (a polipos és az elsőhegedűs) egymást pofozza bőszen. Egy levegőben röpülő hegedű eltalálja és véresre sebzi a csendben ülő Klárát, a hárfást. Ezt kihasználva szólal meg (utolsónak a zenészek sorában) a sebzett szájú, idősödő, kissé molett hölgy. Megemlíti, hogy a hárfát először álmában látta meg 4-5 éves korában. Visszaemlékezik a gyermekkorára, amikor egy képeskönyvben Nero császárt látta, amint egy hárfához hasonló hangszerrel a kezében nézte Róma égését. Míg Klára beszél, egyre magasabbra hág a forradalmi zaj. Civakodó házaspár: a férj kitépi iszákos felesége kezéből az italos üveget s a földhöz vágja. Egyre jobban inog, mozog minden, hullik a por meg a vakolat. Klára meg csak mesél, mesél, hogy mindig magányos volt, hogy nem volt férfi az életében. A hitről mesél meg más dimenziók érzéséről, amikor hárfán játszik. A zenészek fegyverbe hívják egymást, s halált kívánnak a karmesterre. Néhány 14
